-          Attól függ. – közöltem vele

-          Ígérd meg. – követelte

-          De… - kezdtem volna

-          Akkor sajnos nem mondhatok semmit. – mondta és elkezdett hátrálni

-          Megígérem. – sóhajtottam

-          Gyere be. – állt el az ajtóból, és besétáltunk

Leültem az ágyra, és vártam. Háttal állt nekem.

-          Nézd… - kezdett bele, majd sóhajtott – Egyszer említettem neked a lányról, akit szerettem. – behunyta a szemét – Bellának hívták. Az iskolában egyik nap mindenki arról beszélt, hogy jön egy új lány. Fantáziálgatni kezdtek, nekem meg teljesen elegem volt. Azt gondoltam, miért olyan nagydolog Ő. Aztán besétált és egyből kíváncsi voltam mire gondol. De akárhogy próbáltam nem tudtam olvasni a gondolataiban. Reménykedtem, hogy biológia órán nem mellettem fog ülni, már pedig csak mellettem volt hely, így ez elkerülhetetlen volt. Olyan illatot, mint amilyen az Ő vérének volt, soha nem éreztem még. Mintha direkt engem akarnának kínozni vele. Nem lehetett mihez hasonlítani. Bénácska lány volt, csetlett-botlott még az egyenes talajon is. Sokszor megmentettem. Aztán elkezdtünk járni. Bemutattam a családomnak, és mindenki kedvelte, kivéve Rosalie-t. Rose féltékeny volt rá, mert ember lehetett. Aztán egyszer megint átjött, de közben váratlan vámpírok jelentek meg. James – mondta mérgesen – megérezte, hogy Bella ember, és meg akarta ölni. Carlisle mondta, hogy a lány velünk van. Elmentek innen, de James nem adta fel, és ezt tudtuk jól. Alice és Jasper elvitték Bellát Phoenix-be, mi pedig eltérítettük, de rájött. Bella önfeláldozó volt, értem is feláldozta volna önmagát. James azt hazudta neki, hogyha nem megy el hozzá, akkor megöli az anyját, ha viszont elmegy, akkor az anyukája életben marad. Ő pedig elment, csak hogy az anyukája egyáltalán nem volt ott. James elkezdett játszadozni vele. Mire mi odaértünk Bella már halott volt, James pedig sehol sem volt. Megkerestük és megöltük. A társaival is végeztünk. Több éven keresztül üres tekintettel mászkáltam fel és alá. Elzárkóztam a külvilágtól, nem érdekelt semmi és senki. A családom nagyon aggódott, és szomorúak voltak. Nekik is fájdalmat okoztam. Azt hittem soha nem lesz olyan ember, aki majd fel tud éleszteni. A családom szomorúsága mégjobban lelombozott, ezért próbáltam változtatni egy picit a helyzeten. Társalogtam velük. Olyan voltam mint régebben, mielőtt Bellát nem ismertem. Aztán egyszer csak Carlisle hazaállít veled. Én meglátlak, és Bella jut eszembe. Valami kicsi fényt vittél az életembe. Az égen több csillag ragyog fel, mint mióta megismertelek. Aztán te is gondoztál rólam. Örültem, de nem sokára ez a helyzet elmúlt, és mivel láttam, hogy már nem úgy tekintesz rám, mint férfire, hanem mint egy testvérre, felvettem a maszkot, és elhitettem veled, hogy már én sem érzek irántad semmit. Annyira jó ötletnek tűnt. Addig, amíg nem jött képbe Jacob, és meg nem tetszettél neki. Gondolom ez fordítva is igaz. – húzta el a száját, és rám nézett

Sokáig nem mondtam semmit.

-          Te…féltékeny vagy? – nyögtem ki

-          Ahogy nézzük. – fordított újra hátat

-          Edward. – álltam fel és mögé léptem – Nem okolhatod mindenért magadat.

-          Én nem…

-          Figyelj, nem szeretnélek megbántani, csak segíteni szeretnék. Nézzük meg a dolog másik oldalát. Bella életben marad.

-          Ne folytasd. – fordult hirtelen meg

-          Kérlek. – néztem rá szépen, sóhajtott- Ezt igennek veszem. Tehát Bella életben marad. Átváltoztattad volna?

-          Nem. – suttogta

-          Akkor egyszer úgy is meghalt volna. És akkor sem érte volna meg az öreg korát. Jött volna a Volturi és…

-          Tudom. – mondta még halkabban – De nem könnyű elfelejteni.

-          Senki nem is kéri tőled. ő sem szeretné, ha elfelejtenéd. Szerinted azt akarta, hogy nélküle boldogtalan legyél, és örökké szomorúan élj? Biztosan nem.

-          De ahhoz el kell felejtenem. – mondta

-          Nem. – mondtam erélyesebben – Örökké emlékezz rá, de ne úgy, mint valami szomorú dologra. Hanem, mint jóra. Gondolj a szép időkre, mikor együtt mentetek valahová, vagy az együtt töltött időkre. És igenis örülj, hogy a tiéd lehetett, és a tiéd ezután is. – fejeztem be

Ismét felém fordult. Már nem volt szomorú az arca. Apró mosolyra húzódott a szája.

-          Köszönöm. – ölelt át – Köszönöm.

-          Most mi lesz? – kérdeztem

-          Hát nem tehetek az érzéseimről.

-          Uh, Edward most te beszéltél? – nevettem

-          Bizony. De te sem tehetsz az érzésiedről, úgyhogy én várok. Rád. – tette hozzá

-          Öhm, figyelj. Nem szeretném, ha Jacob találkozna Lexivel.

-          Megoldjuk. – adott egy puszit a homlokomra – Gyere.

Lementünk a többiek, ahol megdöbbent arcok figyeltek minket. Próbáltam úgy csinálni, mintha nem bámulnának egyfolytában, de nem sikerült.

-          Most mi van? – kérdeztem meg végül

-          Semmi. – válaszolta mindenki, aztán folytatták, amit abbahagytak

Másnap megint találkoztam Jacobbal. Ezúttal nem mentünk be a házba, hanem kint sétálgattunk a ház előtt, aztán felültünk a karám kerítésére.

-          Min gondolkozol? – kérdezte

-          Semmi lényegesen. – hazudtam

-          Lehet egy kérdésem? kérdezte félénken

-          Persze. – bólintottam

-          Lennél a barátnőm? – nézett rám

-          Huh. – ennyit tudtam mondani – Nem hiszem, hogy…- kezdtem bele

A húgom kirohant a házból, Edward és Rose pedig utána. Jacob és Lexi egymásra néztek. A tekintetük összekapcsolódott, majd mindketten mosolyra húzták ajkukat.