-          Igazad van. – mondta kis gondolkodás nélkül – Hát már láttam amiért jöttem,  ezért a viszont látásra.

-          Viszlát. – mormogta mindenki rajtam kívül

Összekapartak a földről és kivittek a levegőre. Valami olyasmit beszéltek, hogy most nem kéne vezetnem, Carlisle hazavisz a saját kocsijával a többiek meg menjenek az enyémmel. Beszálltam az autóba, és vártam, hogy hazaérjünk. Egyből felrohantam a szobámba, becsuktam az ajtót, és lecsúsztam rajta. Újra zokogni kezdem. Lent beszélgettek, de semmit nem értettem belőle. A hallásom, a látásom újra olyan lett, mintha ember lettem volna. Minden eltompult. Csak én voltam, és a végtelen fájdalom. A szívem ezer darabban feküdt a mellkasomban, és legalább annyira szétestem, mint a nem dobogó szívem. Az én világom közepén csak egy üres, fekete, mély lyuk tátongott. Az életem olyan távolinak tűnt, és mégis olyan közelinek. Nincs anyám…nincs apám. A zokogás, ha lehetett még mélyebbről tört fel belőlem, és még jobban rázott. Az ürességben elvesztem, és nem találtam a kifelé vezető utat. Mindenhol a sötétség volt az uralkodó. Az én csillagaim lehulltak, az életem értelmei meghaltak. Nincsenek többé. Kopogtak. Válaszul csak elfordítottam a kulcsot. Aztán megint visszazuhantam a mélységbe, a sötétségbe. Nem volt többé nap, éj, óra, perc.

-          Nicole. – szólt valaki, hogy ki azzal annyira nem foglalkoztam – Több mint egy hete bent vagy. – jelentette be – Minden rendben? – választ nem kapott – Kérlek. Csak mondj valamit. Jól vagy?

-          Csak hagyjatok békén, rendben? – fakadtam ki – Úgysem tudtok segíteni.

-          Én tudnék.

-          Hagyj Jasper. – ismertem fel a hangot – Nem kell a pillanatnyi megnyugtatásod! – visítottam – Menj el!

Ez így ment napokig, hetekig, hónapokig. Egy nap Carlisle jelent meg az ajtónál.

-          Nicole, nyisd ki légy szíves az ajtót. – kért szépen – Harmadik hónapja vagy a szobádban. Nem vadásztál, nem válaszolsz. Segíteni szeretnénk.

Feltéptem az ajtót.

-          Nem értitek, meg hogy nem tudtok segíteni? – mondtam gúnyosan – Vagy talán fel tudod támasztani Őket? – folytattam

-          Nem beszélj így kérlek. – nézett rám aggódóan

-          Élek látod? Nem vagyok jól. Baromira nem. – rázkódott meg a vállam

Carlisle átölelt, de én eltoltam.

-          Ne. – néztem rá könyörgően

-          Gyere ide. – húzott vissza magához

Már nem volt erőm tiltakozni. A lábamat kezdte kapirgálni valaki. Lenéztem.

-          Vidd innen. – kiabáltam Carlisle – Vidd innen! – meredtem a húgomra

A belőle áradó meleg vér illata egy három hónapja nem vadászó vámpírnak kibírhatatlan volt. De Őt nem ölhettem meg. Ő, aki maradt nekem. Bementem a szobámba és visszacsuktam az ajtót. Kiugrottam az ablakon és az erdő sötétjébe vetettem magam. Az első vadászatra alkalmas állatnál megálltam, és oltottam szomjam. Ilyen sokáig, mint ma még nem vadásztam. Hazaértem és az ajtón keresztül mentem be. Nem kerültem el a társaságukat.

-          Nicole – állt fel Carlisle

-          Jól vagyok. Ülj csak vissza. – bólintottam és leültem én is

Aztán jött, amitől tartottam. A teljes nyugodtság. Olyan érzés ez, mintha a világon nem lenne olyan fogalom, hogy fájdalom, bánat, szomorúság. De ezt nem szerettem volna. Most minden rendben, aztán kimegyek a szobából, vagy Jasper kimegy, és visszazuhanok abba a világba, ahol léteznek ezek a dolgok. A húgom visítva az ölembe huppant.

-          Hogy vagy kislány? – sóhajtottam

-          Képzeld el… - kezdett bele, aztán nagyon sokáig abba se hagyta – Délben nem kell aludni.

-          Ezt kitalálta ki? – mondtam mérgesen

-          De olyan édesen kérte. – motyogta Rose

-          Mostantól alszunk, rendben? – mondtam neki

-          Nem akarooook! – nyújtotta el és hisztizni kezdett

-          Rosalie fog letenni, és amíg nem kelsz fel melletted fog feküdni jó? Olvas neked egy mesét, vagy énekel. – soroltam

-          Úgy, mint anya? – kérdezte

-          Úgy. – sóhajtottam és félre néztem – Jacob jól van?

-          Már igen. Volt pár nem kicsi sérülése. – válaszolt Carlisle – Csak miattad aggódik. – tette hozzá

Na erre nem tudtam mit mondani.

-          Hát én sem. – állt fel Edward és kiment

-          Nézd mit kaptam. – húzott elő Lexi egy Barbie babát a szék alól

-          Jaj ne. Otthon van 32 db. – forgattam a szemem – Ha már erről van szó. Olyan pici még, nem tartozik bele ebbe a körbe. Nem biztonságos itt neki. Haza kell mennie a nagyszüleinkhez. – mondtam

-          De…- kezdte volna Rose, de Emmett leintette

-          Ahogy jónak látod. – bólintott Carlisle

Rosalie felállt és kiviharzott a szobából. Emmett utána ment.

-          De tudnod kell, hogy miattunk nincs veszélyben. Rosalie borzasztóan vigyázott rá. Ki nem engedte a kezei közül, amíg te…Szóval ennél biztonságosabb helyen nem is élhetne. – fejezte be Carlisle

-          Nézd. Itt vagyok én. Szerintem ez éppen elég veszély, de ha nem is elég, akkor itt vannak a várfarkasok. Idővel felnő. Jön a Volturi, és megöli, mert túl sokat tud, ha ez nem is történik meg, akkor is meg fog halni egyszer. – érveltem

-          A vérfarkasok az embereket védik, és nem bántják. Ha a Volturi megjelenne, és túl súlyosnak vélné Alexa tudását, akkor átváltoztatjuk. Nem muszáj meghalnia.

-          Gondolkozok rajta még. – egyeztem bele, aztán felálltam

Amint kimentem eltompult minden. Tudtam, hogy ez lesz. Igyekeztem tartani magam, és a célomra koncentrálni. Fel kell hívnom Jacobot, hogy ne aggódjon. Elég embernek okoztam már szenvedést, nem kell még egy. Felvettem a telefonomat, és tárcsáztam.

-          Nicole. – szólt bele megkönnyebbülten

-          Jacob. Köszönöm, és bocsánat! – mondtam neki

-          Ez a dolgom. Nincs semmi baj. A lényeg, hogy te jól van.

-          Na és te?

-          Pár karcolás van még, de élek, és ez a lényeg.

-          Kérsz valamit cserébe, mert segítettél?

-          Nem tudtam sokat segíteni.

-          Jacob nekem csak a szándék számít. Szeretnél valamit?

-          Szerinted egy vámpírlány tudna szeretni egy farkasfiút?

-          Ki tudja. – mosolyogtam

-          És szeretne több randit az erdőben? – érdeklődött tovább

-          Hát az erdő talán nem a legjobb hely már.

-          És talán átmehetnék hozzád?

-          Én azt hittem csak egy farkasfiúról meg egy vámpírlányról beszélgetünk. – válaszoltam

-          Szóval nem. – válaszolt letörten

-          Megkérdezem, hogy mennyire látnak itt szívesen. – tette le a telefont az asztalra, és lementem megkérdezni

-          Carlisle, mennyire látjátok szívesen itt Jacobot?

-          Felőlem jöhet.

-          Hálánk jeléül, hogy segített nekünk. – bólintott Jasper

-          Tök jó. Miért nem lakik itt? – morgott Edward – Elmentem. Majd jövök.

-          Neki van valami baja velem?

-          Nem tudom mi baja, de régebben volt, hogy Jacob szinte itt élt, és nem zavarta. – mondta Emmett

Pár perc múlva csengettek, és Esme kiment ajtót nyitni.

-          Jacob. – mosolygott rá

Jó volt látni, hogy a világ legnagyobb ellenségei között is akad egy kis fegyverszünet.

-          Esme. – mosolygott vissza Jacob

Mindenki köszöntötte őt.

-          Meg szeretnénk köszönni a segítségedet. – mondta Carlisle – Mit tehetünk érted?

-          Hát ha nem lenne nagy kérés, akkor egy tányér ennivaló jól jönne. Esme istenien főz. – dicsérte

-          Nem tart semeddig. – bólintott lelkesen Esme, míg Rose egy fintort vágott

tehát Esme eltűnt a konyhában. Rose még mindig került engem, ezért felment, Emmett pedig utána. Alice megunta az egy helyben ülés, és felállt, járkálni kezdett, majd valami ötlet pattant ki a fejéből, aztán elrohant.

-          Lacy még mindig nem tud megülni a seggén? – kérdezte Jacob

-          Kicsoda? – kérdeztem vissza

-          Alice, Lacy, Lacy, Alice. – mondta

-          Úristen. Egyébként nem, nem tud megülni a seggén. – mosolyogtam

-          Kimehetek? – kérdezte Jasper tőlem

-          Persze. Ne akadályozzalak semmiben, rendben? – válaszoltam neki

-          Rendben. Csak ügyesen. Ha baj van úgy is jövök. – mondta, és megfogta a vállam egy pillanatra

Megfigyeltem, hogy az emberek megnyilvánulása nagyon sokban különbözik a vámpírokétól. A vámpírok néhány, nagyon gyengéd érintésből adják a tudtodra mit éreznek, az emberek talán ezt az érintést nem is éreznék meg. Az emberek pedig inkább elmondják szavakba, vagy akik nem szégyellik puszit vagy ölelést adnak. De legtöbbször egyáltalán nem éreztetik az emberrel, és mikor meg már késő akkor bánkódnak.

-          Hagylak titeket. – mondta Carlisle- Beszélgessetek csak.

-          Hogy vagy? – kérdezte megint Jacob

-          Amennyire csak lehet jó. De három hónapig semmit nem érzékeltem. Csak ültem magamba zuhanva, és minden eltompult. Mintha ember lettem volna. A sötétség húzott lefelé, és semmit nem tudtam ellene csinálni.

-          Tudom mit érzel. – húzott magához és átölelt