Lassan elindultak egymás felé. Értetlenül néztem körbe. Rosalie arcán mérhetetlen düh volt, míg a többiek inkább meglepődtek. Én meg álltam, mert nem értettem, hogy most mi van.

-          Hogy tudott kijönni a házból? – kértem számon Edwardot

-          Sajnálom. – sétált mellém – Rosalie-val veszekedtünk és nem figyeltünk rá oda. Futottunk utána, de addigra már kint volt.

-          Hét ez nagyszerű. És most mi van? Nem mehet hozzá közelebb. – álltam Jacob elé

-          Gyere onnan. –húzott el Edward – Jacob megtalálta azt, akit egész élete alatt várt. És hát…Lexi is. – mondta

-          Tessék? Ugye nem azt akarod mondani, hogy… - mondtam indulatosan

-          De. Lexi Jacob bevésődése. – bólintott Carlisle

-          Átkozott dög. Miért nem tudsz a családomtól távol maradni? – fordult sarkon Rose

Jacob felemelte Lexit, és továbbra is mosolyogtak. Hát elég hihetetlennek tűnt a dolog. Egy és fél ember,- mert a másik fél az vérfarkas – aki még soha életében nem látta egymást, örökké együtt akarnak lenni. Nevetséges. De mégis ott csücsül az arcukon a végtelen boldogság.

-          Lexi visszamegy Magyarországra. – törtem meg a nagy találkozás örömét

-          Vele megyek. – fordult egy pillanatra felém, aztán egyből vissza

-          Nem. Azért küldöm el innen, hogy messze kerüljön a szörnyek világától. – veszekedtem

-          Nem szakíthatsz el minket egymástól. Abba belehalnék. És nem csak én. – lett mérges

-          Nyugodj le, vagy add ide. – tartottam a kezem

-          Nem viheted el.

-          Az én húgom. Én döntöm el, mi lesz a sorsa.

-          Az Ő sorsa, ÉN vagyok. – mondta higgadtan

-          Nem menni el. – szólt közbe Lexi is

-          Tessék? – kérdeztem vissza

-          Nem menni el. – ismételte el hangosabban

-          Nem szeretnél elmenni? - kérdeztem vissza, válaszként megrázta a fejét

Felhúztam a szemöldököm, de nem mondtam semmit. Nagylevegőt vettem és hátat fordítottam nekik.

-          Várj már. – jött utánam Jacob, miután letette Alexát – Hallod.

Megálltam és szembefordultam vele.

-          El kell innen mennie. – suttogtam

-          Semmit sem kell. – mondta

-          Nem szeretném elveszíteni…őt is. – mondtam még halkabban, ha ez lehetséges

-          Soha nem hagynám, hogy baja essék. Azt nem élném túl, és azt sem, ha nem lehetnék vele. Ami pedig minket illet. Sajnálom. Elég érdekesen jött ki a dolog. Megkérdeztem lennél-e a barátnőm. Nos ez továbbra is áll, csak nem abban az értelemben, mint az előbb.

-          Az elsőre azt mondtam volna, hogy nem.  A másodikra pedig azt mondom örömmel. De tényleg el kell mennie, és nem szeretném…

-          Figyelj. Maradjon itt, és amint történik valami olyan, amitől kutyaszorítóba kerülünk – itt elnevettem magam, aztán ő is, így visszagondolva – elmegyek vele oda, ahová küldeni akarod, és ha nem lesz már gond, akkor visszajövünk. Rendben? – nyújtotta a kezét

-          Rendben. – sóhajtottam, és megráztam a kezét

-          Köszönöm. – ölelt át

-          Mondanám, hogy szívesen… - bontakoztam ki az ölelésből

-          Értem én. Most viszont menjünk. Meg akarok róla tudni mindent. – sietett vissza

Bementünk a házba, ahol elmeséltük Jacobnak, hogy Magyarországon éltünk ezelőtt, hogy kerültem ide, és hogy a húgom, hogy keveredett ebbe az egészbe bele. Közben Lexi, hol Jacob, hol az én ölemben ült.

Ettől a naptól fogva Jacob, minden szabad idejét nálunk töltötte.

-          Soha nem terveztem háziállatot… - röhögött Emmett

-          Elvihetném Lexit La Pushba? – kérdezte meg Jacob figyelemre se méltatva

-          Neeeem tudom, hogy ez jó ötlet-e. Én nem mehetek oda, és Alice sem látja, hogyha valami történik.

-          De mi történne? Nálam van a legnagyobb biztonságban. Tudod nagyon jól. – kérlelt

-          Rendben. De egyből hívsz, ha van valami. – mondtam a lelkére kötve

-          Ígérem. – tette a kezét a szívére

Alice felöltöztette Lexit szép ruciba – nem mintha ez nem lett volna szép – aztán átadtam Jacobnak.

-          Hívsz. – kiabáltam utána

-          Hívlak. – kiabált vissza, aztán elment

Három órát tudott kialkudni Jacob a végére. Be akarta mutatni a falkának. Egész végig aggódtam, és a telefonom mellett ácsingóztam, Rosalie-val együtt.

-          Na végre. – mentem Jacob elé – Két perc 13 másodpercet késtél. – vetettem a szemére

-          Ne nevettess. Ez most komoly? A kislány egészben van, a bevésődésünket amúgy sem bánthatja egyetlen falkatag sem.

-          Hát ez mondhattad volna előbb is. – fújtam ki a levegőt

-          Bocsi. Nyugodj meg, itt van. – tartottam felém én pedig átvettem

-          Milyen volt? – kérdeztem meg tőle

-          Mindenki aranyos. – válaszolta – Szeretem őket. – mosolygott

-          Nagyszerű. Alvás idő van törpe. – mentem be vele a szobába

-          Jacobot akarom. – kiabált

-          Hé, ha így kiabálsz, nem szólok neki. Másrészt pedig, szeretnéd. – oktattam ki

-          Szólsz neki? – kérdezte meg szépen nézve

-          Igen, de nem beszélhetsz így. – mentem ki – Jacob. – mutattam a szoba felé

Mosolygott egyet, aztán eltűnt az ajtó mögött. Sóhajtottam egyet, de velem együtt egy másik személy is sóhajtott, még pedig Rose.

-          Rose, sajnálom. – mondtam

-          Nem tehetsz róla. – mondta lehajtott fejjel – Én csak annyira beleéltem magam, hogy lehet egy kisgyerek a közelemben.

-          Most ragaszkodik hozzá, hogy egyik gyerek sem felejti el azt, aki bármit megenged neki, ezt ne felejtsd el. Ha valami nem engedünk meg neki hozzád fog menni.

-          Érdekből és nem másból. – mondta letörten

-          Van egy ötleten. – jött be Emmett a szobába

Alice is belibbent hatalmas vigyorral az arcán.

-          Tetszeni fog. – mosolygott Rose-ra