Alice és Rosalie egymásra néztek, aztán egyszerre lepődtek meg. Arcukról tisztán lehetett olvasni a gondolatokat: Ez nem lehet...

-          Ezt én kérdezhetném. – válaszolta végül

Megböktem Rosalie-t. Arcomról olvasott ő is: Ki ez? Mi a baj?

-          Nem tudom. Azt sem tudom mi lesz most. – válaszolta zavartan

-          Beszélhetnénk? – kérdezte Christiana

-          Hát most dolgunk van.

-          Nem érdekel.

-          Mondom dolgunk van. Utána…esetleg. – vetette oda Alice

Felöltöztünk, kisminkeltek, és megcsinálták a hajunk, bár már sokkal csöndesebbek voltunk, és vidámságnak már csöpp jelét sem mutattuk. Lefényképeztek, aztán mondták, hogy a képeket holnapra előhívatják, és majd meglátják, hogy alakul. Christiana-t már nem láttuk bent, ezért reménykedtünk, hogy megszabadultunk tőle, de amint kiléptünk a levegőre, előttünk termett.

-          Végeztetek? Nagyszerű. Akkor, te mit keresel itt? – mutatott lekezelően Alice felé

-          Na álljál le. Ha nem tudsz normálisan beszélni, akkor a viszont nem látásra. – mondtam idegesen

Meg tudtam volna ölni. Mit képzel ez magáról? Pattog itt, mint valami gumilabda. Ráadásul bűzlik.

-          Hogy őszinte legyek, neked már rég halottnak kéne, hogy legyél. De te ugyan úgy nézel ki, mint az általános iskolában. – mondta Alice

-          Akárcsak te.

-          Az más. Most rólad beszélünk.

-          Alice, szerintem tudom mi a helyzet. – fintorodott el Rosalie

-          Most, hogy mondod. A korcsok közé tartozol mi? – kérdezte Alice

-          A vámpírok közé tartozol mi? – kérdezte Christiana is

-          Nem lehetne halkabban? – kérdeztem, mikor a túl oldalról átnéztek felénk az emberek

-          Menj vissza a kutyákhoz. Amíg nem szegjük meg a törvényt, addig hagyjatok békén. – mondta Alice, halkabban, de nem azért mert szóltam

Aliciának megvillant a szeme, aztán elsétált.

-          A francba, a francba. Miért pont ő? És miért? – fogta a fejét

-          Menjünk haza. – mondta Rose – Én vezetek.

Beült a vezető ülésre, majd megvárta míg beszállunk, és hazahajtottunk. Már biztos voltam benne, hogy van valami, amit eltitkol előlünk. Edward pedig tudja a titkát, és még sem mondja el, pedig ez fontos. Érzem. Mikor hazaértünk egy lószállító autó állt az udvarban. Felvezettek rá két lovat, majd elhajtottak.

-          Kettő kilőve. Sziasztok. – köszönt Carlisle

-          Sziasztok. – mondtuk mi is

Alice elment a szobájába. Utána kéne mennem. Már el is határoztam, mikor megcsörrent a telefonom.

-          Igen tessék? – szóltam bele mérgesen

-          Jó napot. Nicole Cullen? – kérdezte egy férfi

-          Igen.  Miben segíthetek? – kérdeztem türelmetlenül, mivel Alice kisomfordált az ajtón

-          Szeretném megérdeklődni, hogy bértartást elvállalnak?

-          Sajnos nem, de ismerünk egy lovardát, ahol olcsón vállalják.

-          Elmehetnénk megnézni melyik lovat szeretné a lányom?

-          Természetesen. Várjuk bármikor.

-          Remek. Fél óra múlva ott is leszünk. – ígérte

-          Rendben. Visz hall. – köszöntem el

A fenébe. Alice kiment, mert tudja, hogy beszélni szeretnék vele, és most már nem is fog elszakadni egy ,,nem beavatott,, embertől, mert akkor nem tudok vele beszélni. Nem hiszem el.

-          Gyorsan jelentkeznek a lovakra, nem de? – kérdezte Edward

-          De. Nagyszerű. – dünnyögtem, aztán otthagytam

Fél óra múlva tényleg megjelent a férfi akivel beszéltem. Elegáns márkás öltönyben jelent meg, lovaglóruhás lánya kíséretében. Hát ez gazdag. Állapítottam meg magamban.

-          Jó napot. Eric Porsen. – mutatkozott be – Magával beszéltem telefonon? – kérdezte

-          Igen. Nicole Cullen. És a családom. – mutattam a többiekre

Köszöntötték egymást, majd megmutattam a lovakat. A lány mindegyiket, amelyik tetszett neki kipróbálta, majd három közül nem tudott választani.

-          Nem tudok választani. Mindegyik ugyan olyan szép és jó.

-          Megbeszéltük, hogy maximum kettőt. Háromról már nem lehet szó. – rázta a fejét nem túl szigorúan Eric

-          Apuu, légyszí. – kérlelte, mire egy lemondó sóhajt kapott válaszul

-          Mennyi lesz együtt a három? – kérdezte Eric

-          A pej 220 ezer, a nyárifekete 180, a szürke pedig 200. – soroltam

-          Rendben. – válaszolta és előhúzta a csekk füzetét

-          Köszönöm. – mondtam mikor odaadta

-          Mi köszönjük.

Bevezettem őket a szállítóba, aztán elköszöntünk és elmentek. Alice természetesen nem tágított elhatározása mellől, engem pedig nagy ívben elkerült. Beszélgetettem addig is mindenki mással, aztán egyszer csak odajött hozzám meg Emmetthez Alice.

-          Gyertek. Beszélnem kell veletek. – mondta, aztán bement

Mi utána mentünk, és leültünk a többiekhez, az asztalhoz.

-          Tiéd a szó. – mondta Carlisle Alice felé

-          A látomásomról lenne szó. Már rég el kellett volna mondanom. – hajtotta le a fejét

-          Végre már. – mondta Edward és én egyszerre

-          Szóval az a helyzet…