-          Alice. Mi a baj? Mit láttál? – ment hozzá gyorsan Jasper

-          Oh. – felelte Alice

-          Mi történt? – kérdezte Carlisle

-          Ja, semmi érdekes. Valaki leugrott egy tetőről. Dee, nem ismerjük.

Olyan könnyedén mondta, ahogy csak tudta, de volt benne valami furcsa, különös hangleejtés.
Edward hitetlenkedő fejet vágott, ahogy Alice-szel találkozott a pillantásuk. Aztán a többiek tovább indultak, mintha minden rendben lenne. Lehet, hogy csak én képzelek be butaságokat? Más nem vette észre?

Az elkövetkezendő út részében, én Alice furcsa viselkedésén gondolkoztam. A többiekre igazából
nem is figyeltem. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy már csak az tűnt fel, hogy a forksi erdőben futunk a házunk felé.

-          Jézusom, már itt tartunk? – dünnyögtem Esmenek

-          Elgondolkoztál? – kérdezte

-          Igen. Úgy látszik eléggé. – mosolyogtam rá – Esme, te mindig nagycsaládot szerettél volna? – érdeklődtem

-          Hát nem terveztem számra, hogy hány gyereket szeretnék, és végül vérszerintiek nem is lettek, de mindig családcentrikus voltam, és voltam és ti olyanok vagytok, mintha a biológiai gyermekeim lennétek. – mosolygott – Ennél jobbat már nem is kívánhatnék.

-          Nem bizony. – társult hozzánk Carlisle is – Nincs jobb érzés látni, mikor együtt baseballoznak, és most már te is fogsz. – kacsintott, aztán folytatta – és persze nincs jobb dolog, mikor meg tudnák ölni egymás.

Ezen jót nevettünk, aztán az élen haladók lassítani kezdtek, mert már a háznál voltunk.

-          Otthon édes otthon. –ugrándozott Emmett Alice-t utánozva.

-          Annyira vicces vagy. – morgott Alice

-          Tudom én. – pörgött, mire belém jött

-          Bocs, olyan pici vagy nem láttalak. – vigyorgott idiótán

-          Körülbelül 3 centivel vagyok alacsonyabb, mint te, de ne nagyon zavarjon. – durcáskodtam

-          De kisebb vagy, és ez a lényeg.

-          Hát inkább az alacsonyság, mint hogy olyan bolond legyek, mint te. – mosolyogtam, mire kaptam egy grimaszt

-          Na, mi az? Nem a tied az utolsó szó? – vágta hátba Edward Emmett-et.

-          Vigyázz megfulladok a röhögéstől. Ha-ha-ha. – tetette a nevetést, majd Rose-hoz menekült

-          Pont erről beszéltem. – rázta a fejét Carlisle

Másnap mikor beigazolódott Alice időjárás jelentése (na nem mintha eddig bárki kételkedett volna benne) a kezembe nyomott Alice egy fehér gatyát, amin egy fekete csík futott végig (tudjátok, mint Rosalie-nak ;) egy fekete mellényt, amin a varrásnál fekete csíkok vannak, egy fehér-fekete sapkát, fekete kesztyűt, meg egy fekete térdzoknit, fehér csíkokkal. Felöltözött mindenki, majd elindultunk ki egy tisztásra, amit én még soha nem láttam. Jó nagy volt. Carlisle kiválasztotta magát meg Esmet csapatkapitánynak, majd elkezdték felváltva mondani, hogy ki melyikünket kéri a csapatába. A végén ez lett a felállás:

Carlisle csapata:
Rosalie
Jasper
Nicole

Esme csapata:
Alice
Edward
Emmett

Emmett és én kiálltunk az első körre. Én, mint megfigyelő, Emmett pedig a bíró volt, és így legalább mindegyik csapatban ugyan annyi vámpír volt. Dobás, ütés, csattanás, mennydörgés, villámlás, futás. Ebben a sorrendben zajlott az egész. Megfigyeltem a szabályokat, és miután Esme csapata megnyerte ezt a kört, beszálltunk mi is Emmettel. Bíró most nem volt, de mindenki becsületszavára megígérte, hogy nem fog csalni. Megint dobás, ütés, csattanás, mennydörgés, villámlás és futás. Miután vége lett a játéknak Emmett dúlt-fúlt, hogy nem ők nyertek. Mi epdig jót nevettünk rajta. Igazából mindenki nagyon jól érezte magát, egyedül Emmettnek nem sikerült elfogadnia a vereséget.

-          Micsoda vámpírsrác. Nem tanították meg veszíteni? – bújt hozzá Rose

Már indultunk haza, amikor az erdő közepe felől morgást hallottunk. Egy farkas feje bújt elő pár pillanat múlva, majd miután szemében undorral végig nézett bennünket befutott a fák közé.

-          Nyavajás, büdös dög. – szitkozódott Rose – Mit keres ez itt?

-          Nem tudom. – válaszolta Alice nem törődöm hangnemben

De én megint észrevettem valami furcsát a hangjában. Edwardot figyeltem, hogy reagál. Pontosan akkor mikor ránéztem, megvetően és mérgesen nézett Alice-re. Megint csak elindultunk hazafelé, és senkit nem izgatta többé a dolog. Ha hazaértünk, megkérem Alice-t, hogy menjünk el másnap vásárolni. Természetesen csak kikérdezem. Edward rám nézett, alig láthatóan megrázta a fejét, én pedig válaszul arra gondoltam, hogy de. Carlisle ment elől és szépen sorban mindenki. Edward elkezdett velem beszélgetni, és közben szépen lemaradtunk a többiektől. Mikor már hallótávolságon kívül voltunk témát váltott.

-          El fogja mondani, csak hagyj neki időt. Bár én sem támogatom.

-          Ha így felkavarja Alice-t, és téged is, akkor nem hagyom annyiban.

-          Kérlek. – nézett rám

-          Kiről van szó? Annyit árulj el. És ha nagyon személyes békén hagyom. – válaszoltam és közben próbáltam elkerülni a tekintetét

-          Nagyon lemaradtunk. Húzzunk bele. – mondta, majd el is rohant

Gyorsan utána futottam mielőtt még itt hagy. Mondjuk úgyis hazataláltam volna.

-          Hé, várj már. – kiáltottam utána

-          Siess. – szólt hátra

-          A fenébe Edward Cullen. – mérgelődtem

Mikor hazaértünk, rendbe tettem egy kicsit az istállót meg a lovakat, aztán Rosalie-val bementünk a szobájába és magazinokat kezdtünk nézegetni. Pár perc múlva Alice is betoppant.

-          Kihagytatok volna a mókából? – játszotta a sértődöttet

-          Pár perc múlva úgy is mentünk volna hozzád pár újságért. – dünnyögte Rose

-          Hát már itt van. – tett le egy halom papírköteget

-          42 db. Seattle-ben és Port Angelesben az összes kapható divatmagazin. – mondta Alice

-          Az igen. – bólogattunk elismerően

-          Bár, hogy őszinte legyek, ezek a ruhák töredékei csak az én alkotásaimnak. – húzta ki magát

-          Hát persze.  – mosolygott Rosalie, majd kinyitotta az egyik újságot

A sminkes részeket gyorsan átugrottuk, azokkal nem foglalkoztunk. Megnéztük az összes ruhát. Alice utána meghallgatta a kívánságainkat, hogy mostanában milyen ruhákat vagyunk hajlandóak hordani, aztán rajzolt egy párat.

-          Nézzétek. Ez a pasas elég érdekes. Komolyan nem tudnak szerezni normális embert?

-          Hát ettől a katalógustól ne várj többet. – húzta a száját Rosalie

-          Össze-vissza vannak retusálva. – nevetett rajtuk Alice

-          El kéne küldeni a fiúkat ilyen magazinokba modellnek. – nevetgéltem

-          Szerintem elég vevője lenne a ruháknak meg az újságnak is. – kacsintott Alice

-          Miben mesterkedsz? – kérdeztem

-          Szerinted lányokat keresnek? – vigyorgott

-          Menni akarsz? – kérdezte meglepődve Rose

-          Menni akarunk.

-          Na neee. Ez már megvesztegetés lenne. – nevettem

-          Nem baj. – válaszolt Alice

-          Menjünk. Holnap? – jött lázba Rosalie

-          Rendben. Szegény Jasper szinte ő tartja az összes lovagló órát. Ráadásul ebben a házban lehetnénk csak azok akik vagyunk, és ezt a szabadságot elveszem mindenkitől. – lettem szomorú

Igazából már nem annyira jöttem lázba az egésztől. Ez mindenkinek a házban csak teher. És ha jól megnézem, akkor nem sok szükségem van erre. Megtartok pár lovat, de nem szeretnék lovardát már.

-          Az igazság az, hogy nem szeretnék kertelni, de tényleg mondták a többiek is, hogy teher, de csak egy picit.

-          Tudom. Alice neked van kedvenc lovad, akit szeretnél megtartani?

-          Nem igazán.

-          Nekem van. – mondta Rose – Nem szeretném, ha elmenne innen.

-          Akkor eddig marad Freedom, Ámor és Gesztenye.

-          Jaspernek nincs ugye? – kérdeztem Alice-t

-          De van. Garibaldi. Ő róla mesélt nekem.

-          Oké, akkor Freedom, Ámor, Gesztenye és Garibaldi.

-          Rendben. Holnap ha bemegyünk, intézkedünk a lovak eladásával is.

-          Köszönöm. Meg úgy az egészet. Jó volt kipróbálni egy kicsit.

-          Nagyon szívesen. – mosolygott

Másnap mikor bementünk tettünk ki hirdetéseket az eladó lovakról. Bementünk a Cosmopolitan szerkesztőségébe.

-          Jó napot. – köszöntünk

-           Nem keresnek véletlenül új modelleket a katalógusba? Az eddigiek, olyan semmilyenek voltak. – mosolygott Alice

-          Sajnálom, de nem. Nekünk ők…megfelelőek. – kicsit elbizonytalanodott az emberünk

-          Na, engedjen be minket. Hadd mutatkozzunk be, és majd a szakemberek eldöntik jók vagyunk-e vagy sem. – rebegtette a szempilláit Rosalie

-          Re..rendben. Szólok…neki. – aztán elment

-          Azt se tudja fiú-e vagy lány. – nevettünk

-          Azért szemétnek érzem magam. – vigyorogtam továbbra

-          Ezek a hölgyek lennének. – mutatott ránk, miközben mi háttal álltunk nekik

-          Szóval hölgyeim, mi problémájuk van a modelljeimmel? Szerintem ők töké… - mire befejezte volna megfordultunk

-          Jó napot. – köszöntünk

-          Rosalie Cullen

-          Alice Cullen. – mondta Alice a Hale helyett

-          Nicole Cullen.

-          Gabriel Whitebrook. – mutatkozott be ő is – Fáradjanak beljebb.

-          Nem hagyhatnánk ezt a magázást? Olyan öregnek érzem magam. – mosolygott Rosalie

-          Mint amilyen vagy. – kuncogtunk Alice-szel, mikor elfordult és elindult

-          Rendben. Akkor gyertek utánam.

Kinyitott előttünk egy pár ajtót, aztán egy nagy teremben találtuk magunkat, ahol javából folyt a fényképezés. Mikor a fényképezett lány meglátott minket, elég érdekes arcot vágott.

-          Na, mi történt? Valami életet az arcba. – szidta össze a fotós

-          Cedric, várj egy percet. Natasha, pihenőt kapsz. – adta ki a feladataikat Gabriel

-          Szóval, azért jöttetek, mert szeretnétek modellkedni az újságban. Miért szeretnétek? – kérdezett minket, de közben nem nézett ránk

-          Kicsit feldobjuk az üzletet. – mosolyogtunk továbbra is

-          Nos. Meg kéne nézni mennyit értetek ehhez a dologhoz. – gondolkozott

-          Megpróbáljuk Gabe? – kérdezte a Cedric nevezetű férfi

-          Igen. Az öltözőben vannak ruhák. A stylist megmutatja majd nektek, melyiket kéne felvenni. A sminkes egy szobával odébb van. – mondta majd elült az asztalához, mi pedig elmentünk az öltözőbe

Mikor bementünk a lányok elég utálatosan néztek ránk. 5-en voltak, szóval 3-an biztos elmennek majd az újságtól, miattunk. Pedig semmi szükségünk több pénzre.

-          Alice? Mit keresel te itt?