12. rész
Nixykeh 2009.07.26. 22:14
Itt is a rész. Remélem tetszik. VÉLEMÉNYT ÍRJATOK MÁR LÉGYSZÍ!
Kővé dermedtem. Nem vettem levegőt, de eltoltam magam anyutól.
- Szia anyu. – mondtam
- Hát veled mi történt? – kérdezte anyu meglepődve
- Velem semmi?
- Teljesen megváltoztál. Fázol? – kérdezte
- Elég jók a fodrászok olaszba. – mondta Edward olaszul én meg lefordítottam
- És a hangoddal mi van? – érdeklődött
Mindannyian meglepődtünk, hogy nem háborodott fel, nem fél.
- Változik az ember. – próbáltam mosolyogni és hátrább álltam
Furcsán nézett rám.
- Hol vannak a cuccaid.
- Beszélnünk kell. Én találtam barátokat és barátot is. Tudod, hogy régóta szeretném gyakorolni az olaszt. Kint szeretnék maradni Olaszországban. Ott szeretnék élni.
- Tessék? – szóhoz is alig jutott – Nem. Nem.
- Anyu, már eldöntöttem.
- De nem engedem meg. Gyere be ezt meg kell beszélnünk.
- Nem megyek be… üljünk le kint.
- Ez csak ránk tartozik. – mondta
- Nem. Ők vigyáznak majd rám. Náluk leszek. nem lesz semmi baj. Engedj el. – sziszegtem, mikor hozzámért
A húgom rohant ki a házból.
- Niki! – visította
- Állj meg. – kiabáltam rá
Még egyet léptem hátra, de beleütköztem Jasper-be. Egyből megnyugodtam. Húgom megállt és legörbült a szája. Anyu odament hozzá és felvette, de továbbra is csak sírt.
- Ne sírj. – mondta anyu és megvetően nézett rám
- De édes. – termett ott Rosalie – Megfoghatom?
- Tessék. – lepődött meg anyu a gesztuson
- Anyu, kérlek, engedj el. El szeretnék menni.
- Miért kéne nekem kiadni téged a kezemből?
- Mert elmúltam 18. – vágtam a fejéhez olyan indulattal, amennyivel csak tudtam
Belülről viszont, akkor törtem össze. Darabokra. De nem tehettem mást. Tudtam, hogy nem fog elengedni, ha nem teszem meg.
- Mert elmúltam 18. Én döntöm el, hogy mit csinálok, és NINCS beleszólásod.
Mikor megláttam édesanyám képét elkapott a sírógörcs. Ha sírni tudtam volna, most a földön kuporogva zokogtam volna.
- Ezt nem hittem volna. – mondta elképedve
Carlisle mellém állt és átölelt.
- Tud anyukád angolul? – kérdezte olaszul
- Igen. – válaszoltam
- Nézze, a lánya nem saját maga miatt csinálja ezt az egészet, hanem a családja miatt. Nem szeretné önt bántani, ezért inkább magát bántja.
- Mi az, hogy nem akar bántani? Akkor most mit csinál? – ordibált anyu
- Nézze nagyon szívesen elmondanánk az egész sztorit, de nem lehet.
- Mik maguk, bűnözők? Adják vissza a lányomat. Kérem vissza. – kiabált hisztérikusan
- Ez szerintem nem marad titokban. – fordult Carlisle a családja felé
- Tessék? – kérdeztünk vissza
- El kell mondanunk.
- De a Volturi. – tiltakoztam
- Nem fogják megtudni. Gőzük sem lesz róla, hogy itt Magyarországon van valaki, aki tud erről.
Sok ideig hallgattunk, majd Esme szólalt meg.
- Rendben. Mondjuk el. – és mintha mindenki erre várt volna, beleegyezett
- Anya, menjünk hátra az asztalhoz, jó? Megbeszéljük az egészet. – mondtam, kedvesen
- Az jó lenne. – válaszolta elfúlt hangon, majd elindult
A ház háta mögött leült mindenki én viszont megálltam jó 20 méterre anyutól. Furcsán rám nézett majd a történetet elkezdő Carlislera kezdett figyelni. Mire a közepére értünk anyának rémültetet tükrözött az arca, de mikor vége volt hitetlenkedő arcot vágott, és azt mondta, nem hiszi el.
- Hagyjanak már az ilyen mesékkel. – mondta már-már nevetve – Gyorsaság? Erő? Vámpírok? Gondolatolvasás? Jövőbe látás? Badarság.
- Mit akarnak tőlem ezek az idegenek. Hazudnak nekem itt össze-vissza, hogy a lányomat elvehessék tőlem. – mondta Edward és elgondolkozó fejet vágott – Ismerős asszonyom?
- Mi a..? – állt meg anyu a mondat felén – Igaz ugye? – kérdezte és lenézett a földre
- Igen. – bólintottam – Érted már? Nem azért csinálom, hogy téged megbántsalak, hanem, hogy ne essen bajotok. Fogok jönni sokszor, rendben? És Lexinek adj egy puszi helyettem, de nekem nem megy.
- Rendben. De felhívsz majd?
- Persze. – mosolyogtam
- És maguk is jöhetnek majd. Hallottam egy lovardában dolgoznak.
- Igen. A lányom is szereti a lovakat. Biztos hiányoznak neki.
- A lányának van egy lovardája. – mosolygott Jasper
- Hogy mondod? – kérdezte anyu tátott szájjal
- Csináltunk neki. Ugyan ne aggódjon nem telt el két teljes óra mire végeztünk. – vigyorgott Emmett
- Anyu maradnék még, de lángokban áll a torkom. – húztam a szám, és nyeltem egy nagyot
- Oké, oké. Hívj fel tényleg. Majd én is hívlak.
- Rendben.
Elköszöntünk tisztes távolságból, majd elindultunk vissza. Út közben azon gondolkoztam vajon mikor látom őket újra.
- Megint vihar lesz. – vigyorgott Alice boldogan
- Mi a jó abba? A válasz egyértelmű: semmi. – beszéltem meg magammal a dolgot
- Dehogyis nem. Játszhatunk. – tudósított Emmett
- Oh. Erről nem tudtam. – mondtam meglepődve – Máskor nem lehet?
- Hát tudod, elég nagy zajjal jár. – tájékoztatott Carlisle – És az emberek meghallanák, de így mennydörgésnek hiszik.
- Értem. És mit játszotok?
- Először is játszunk. Másodszor pedig baseball.
- Én olyat soha nem játszottam.
- Akkor az első kört figyeled. – mondta Esme
- Nagyon édes húgod van. – merengett Rosalie
- Én is imádom. – mondta Emmett
Edward jelentőség teljesen Carlislera nézett, majd mind ketten szomorúan fordultak el. Azt sejtettem, hogy Rosalieval kapcsolatos, és a babaimádatával. Hazafelé már mindenki csak a saját gondolataiba volt mélyedve, persze ez alól Edward kivétel volt. Jasper a lehető legfájdalmasabb arcot vágta. Rose és Emmett szotorsan egymás mellett futottak, míg Alice mindenkitől eltávolodva gondolkozott, aztán egyszer csak a semmibe bámult, majd rémült tekintetét láthattuk meg.
|