Ettől a naptól fogva, olyan erősen küzdöttem magam ellen, amennyire csak lehetséges volt. Tudtam, hogy meg kell csinálnom, és tudtam, hogy meg fogom tudni csinálni. Naponta fél órát töltöttem emberek között. Soha nem volt semmi baj. Tegnap már egy órát voltam kint, és éreztem, hogy kezdett enyhülni a szorítás.

-          Carlisle. – mentem be a dolgozó szobájába

-          Mondd csak. – fordult felém a székével

-          Holnap megtarthatok egy lovagló órát? – kérdeztem félénken

-          Ez a te döntésed. Ha késznek érzed magad rá, akkor természetesen.Én sajnos nem fogok ráérni, és mivel Rose, Emmett, és Esme vadászni mentek, kérd meg a többieket, hogy legyenek ott melletted.

-          Rendben. – bólintottam

Lementem és megkérdeztem Edwardot és Alice, hogy nem lenne-e nagy gond, ha holnap ki kellene jönniük velem.

-          Dehogy is. – mondta Edward – Megkeresem Alicet.

-          Hagyd csak. – mosolyogtam rá, és kimentem

-          Hű… - nézett utánam

Alice egy kislánynak mutogatta a lovakat. Megálltam az ajtótól pár méterre, és szóltam Alicenek.

-          Várj egy percet. – mondta Alice a kislánynak, majd odajött hozzám

-          Szia. Holnap megtartok egy órát. Edward kijön velem, de odajönnél te is?

-          Persze Nikki. – mosolygott rám és átölelt

-          És megmondanád Jaspernek?

-          Természetesen. – bólogatott – Gyere egy picit.

Megfogta a kezemet és elinvitált az istállóba. A leghátsó bokszban ott állt Ámor.

-          Hát ő? – kérdeztem

-          Lesántult.

Hátra mentem megnézni a lábát. Kicsit meleg volt.

-          Szóltunk az állatorvosnak, de most pont ott van valakinél. Amint végez itt lesz. Nem fogod elhinni ki járt tegnap nála.

-          Na?

-          Rosalie. Mielőtt elment kisettenkedett a házból. Én a nyergesben voltam, pont láttam. hogy odamegy. Csak nézte egy ideig, aztán Ámor odament hozzá. Először kicsit hátrébb lépett, de utána óvatosan kinyújtotta a kezét és megpaskolta a nyakát.

-          Lódítassz! – vigyorogtam

-          Esküszöm. Nem hittem volna, hogy fél tőlük.

-          De ez megmagyarázza az ellenszenvét. – nevettünk

-          Megjött az állatorvos. – mondta Alice

-          Akkor én megyek. Ha elment elmondod mi volt? – kérdeztem

-          Igen. Na menj.

Bementem a házba. Carlisle rohant le a lépcsőn.

-          Be kell mennem a kórházba. Délután jövök.

-          Rendben. - mondtuk Edwarddal.

-          Kaja az erdőben. – kacsintott, mire elnevettük magunkat

-          Isten megáldott. – vigyorgott Edward

-          Hallottam. – szólt vissza Carlisle

-          Hopsz. – húzta be a nyakát

-          Tiszta gyagya vagy. – böktem vállba

-          Áú…

Már nem éreztem, hogy Edward vonzódott volna hozzám. És én sem őhozzá. Barátok voltunk, családtagok...és ennek örültem.

-          Holnap után megyünk…haza. – mondtam ki nehezen a szót – Olyan mintha ez lenne az otthonom.

-          Tudom.

-          Tudtad, hogy Rose fél a lovaktól?

-          Igen.

-          Ja, tényleg. És arról, hogy tegnap kint volt az egyiknél?

-          Azt is tudom.

-          Rohadj meg. – nevettem

-          Naa. – jött be Esme

-          Nektek is sziasztok! – ugrottam fel

Esme átöltelt, Rosalie kikerült és felment a szobájába, Emmett pedig egy lesajnáló pillantás után utána ment.

-          Te kis mindentudó…most mondd meg mi baja? – fordultam Edwardhoz

-          Találd ki. – kacsintott majd kiment

-          Csodás, hogy bassza meg.

-          Légy szíves. – mondta Esme

-          Bocsánat. – mentem fel

Rosalie szobája előtt megálltam. Azon gondolkoztam bemenjek-e.

-          Emmett, hagyj békén. Menj ki. – emelte fel Rosalie a hangját.

Úgy döntöttem hagyom egy kicsit, és majd utána beszélek vele. Amikor beléptem a szobámba, akkor lépett ki Emmett Rosalieból.

-          Jöhetek? – kérdezte

-          Persze. – hagytam nyitva az ajtót

-          Majd megnyugszik. Tudod nem az a fajta, aki elismeri az ilyesmit. Bántja most, hogy…

-          Tudom. Mellesleg a ló akivel barátkozik lesántult.

Ebben a pillanatban jött be Alice.

-          Nincs nagy baj. Kaptunk krémet, amivel minden este be kell kenni a lábát. Kell rá borogatás. Óránként kell cserélni.

-          Kösz, hogy szóltál.

-          Nincs mit. Rose?

-          Ne is mondd. – dünnyögött Emmett

-          Szobájába van. Megtudta, hogy megtudtuk, amit nem szeretett volna tudatni velünk.

-          Holnap semmi baja sem lesz. – vont vállat Alice, aztán kiment

Rosalie szobája előtt megállt, benyitott és beszólt.

-          Ámor lesántult. Benézhetnél hozzá. – csukta vissza az ajtót és lement

Rosalie nem sokkal később kimerészkedett a szobájából.

-          Hé. – szóltam neki – Nincs semmi baj. Senki nem utál téged ezért.

-          Tudom. Kijössz? – kérdezte

-          Igen. Nézzük meg Ámort.

-          Oda igyekszem.

Bementünk nevetgélve, viszont mikor kinyitottam az ajtót lefagyott a mosoly az arcomról.

-          Nem hinném, hogy én most bemegyek. – mondta a három gyerekre célozva

-          Hát nem szívesen mondom, de holnap után a családoddal egy fedél alatt leszel. A repülőt még ki tudtuk kerülni, de azt már nem lehet.

-          Nem baj. Holnap megtartok egy órát. Utána esetleg bemegyek egy légtérbe egy emberrel. Csak szépen lassan.

-          Rendben. Gyerekek. Ne zaklassátok, menjetek ki jó? Később visszajöhettek, de egyszerre csak egy, és kevés ideig.

-          Jó. – mondták lehangoltam, aztán kimentek mellettem

Nem vettem levegőt, de még így is éreztem, hogy a torkomon végig fut egy lángcsóva.

-          Miért csinálod? – sziszegtem

-          Muszáj, nem érted? És kibírtad, szóval…

Nem akartam veszekedni, így elmentem hátra Ámorhoz.

-          Hogy vagy te drága? – tartottam oda egy répát, amit elmajszolt – Megpróbálod? – tartottam Rosalie felé egy répát

-          Nem kösz. – válaszolta

-          Nem lesz semmi baj. Tessék. – tettem a kezébe a répát

-          Mondom nem. – fordult sarkon

Elkaptam a kezét, hogy ne menjen sehová.

-          Szerinted képes bántani? – néztem Ámorra, aki leszegett fejjel állt – Mindjárt elalszik.

-          Úgy sem tudna bántani.

-          Akkor meg?

-          Nem tudom. Lehet, hogy nem vagyok ember, le a tulajdonságok megvannak bennem.

-          Minden ember megpróbálja leküzdeni a félelmeit.

-          Most mondom, hogy nem vagyok ember. – válaszul csak egy szemforgatás kapott

-          Na jó add ide a kezed. – mondtam – Segítek.

-          Hajthatatlan vagy. – adta oda a kezét vonakodva

-          Feszítsd ki a kezed. Aztán tedd a szájához. Úgy. Vigyázz megette a fél kezed. – mosolyogtam

-          De vicces ma valaki.

Más egy nap mikor órát tartani készültem nagyon ideges voltam.

-          Nyugodj meg, mert a ló is ideges lesz. És persze nem szeretnénk ugye, hogy leessen a lovasunk.

Direkt egy haladó kategóriába tartozó lányt választottam, hogy ne kelljen futószárazni.

-          Szállj fel Hercegnőre. – mondtam a türelmetlen lánynak

Felszállt, majd Edward bevezette a kör közepére, és elengedte. Megálltam középen. Próbáltam minél kevesebb levegőt venni.

-          Kiemelkedés egy kör. – mondtam

-          Állj a másik lábadra. – suttogta Edward

Mereven álltam. Próbáltam ellazulni egy kicsit.

-          Ez az. – mondta Alice

-          Rendben. – bólintottam mikor elvégezte a feladatot – Csinálj egy kis kört.

Átálltam a másik lábamra.

-          Legközelebb picit nagyobbat. Ügetés.

Kis nógatásra sikerült neki elindítania. Pár kör után könnyű ügetett. Nagyjából mindent jól csinált. Viszont nekem egyre jobban kezdett a torkom égni. Óra végére azt hittem megbolondulok, de végül minden rendben ment.

-          Ügyes vagy. – veregetett hátba Jasper.

-          Tudod mennyit küzdöttem? – kérdeztem – Szörnyen érzem magam.

-          Ne izgasd magad. Nagyon gyorsan tanulsz. Nem sokára már olyan leszel, mint mi. Nekem jóval tovább tartott az egész.

-          Szerintem eddig te tartod a csúcsot, ha Carlislet nem figyeljük.

-          Jól van. Én most bemegyek kicsit lecsillapodni.

-          Rendben. Tényleg jó voltál. – mondta Alice

-          Köszönöm. – mondtam majd bementem

Esme pont telefonált anyával.

-          Ne gyere értem a reptérre. Majd én hazamegyek.

-          Nem hagyom, hogy egyedül gyere haza.

-          Anyu nem lesz semmi baj. Otthon találkozunk.

-          Nem.

-          Anyu, kérlek. Nem egyedül leszek. Találtam barátokat. Ők elkísérnek. Holnap majd otthon fogunk találkozni és nem hamarabb.

-          Rendben, de majd el kell kicsit beszélgetnünk.

-          Igen, szerintem is. – válaszoltam Esme

Teli találat.

-          Szia anyu. Én is. – köszönt el Esme

Másnap az erdőben futottunk. Amikor emberek közé értünk lelassítottunk. Elmentünk az Atlanti-óceánig. Átúsztuk. Így tudtuk megelőzni, hogy repülővel menjünk. Hamarabb is értünk a túlpartra, mint ha repülővel mentünk volna. Egy erdősebb részen elindultunk. Erdőknél futottunk. Lakott területen pedig gyorsan lépkedtünk. Nem volt olyan sok erdő, ezért kicsit később értünk oda, mint számítottuk, de elértük a magyar határt. Béreltünk egy hétszemélyes kocsit, és beültünk. Elmondtam a címet, bepötyögtük a  GPS-be és elmentünk haza.

Anyu már a kapu előtt várt. Meglepődött a népes társaságon, de azért intenzíven köszönött.

-          Szia édesem! – ölelt magához