-          Hé, nyugi.

-          Nyugi? Hogy nyugodjak meg? Utálom ezt az egészet…inkább tényleg meghaltam volna. – kiabáltam, aztán felmentem a szobámba.

Két perc múlva Rosalie jött be.

-          Szia, zavarok? – kérdezte

-          Igen, vagyis…nem. – dünnyögtem

-          Csak azért jöttem, hogy elmondjam az én életem történetét.

-          Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar elmondod. Ezt megtisztelésnek veszem. – mosolyogtam halványan

-          Tudom. Mindenki csak a rosszindulatú, gonosz, kibírhatatlan Rosaliet látja bennem. –grimaszolt – Pedig csak az a bajom, ami neked.

-          Nekem?

-          Nem szeretem ezt az egészet, inkább meghaltam volna akkor, amikor Carlisle megmentett. Ha Emmett nem lenne… - mosolygott szomorúan

Leült velem szembe, és elkezdett mesélni. Egy gazdag családban nőtt fel. Volt egy barátnője, aki szegény volt. Megházasodott, lett egy gyönyörű fekete, göndör hajú kisfia, arcán gödröcskékkel.

-          Ez volt az álmom. Az életcélom. Egy család, egy normális család. Gyerekeket akartam, egy csodálatos esküvőt, egy férfit, akit szerethetek.

Meg is találta. Egy gazdag férfi volt ő is. Szerette teljes szívéből. Az apja azt szerette volna, ha összeházasodnak. Megkérte Rose kezét, ő pedig igent mondott.

-          Az esküvő előtt pár nappal, este mentem haza a barátnőmtől. Az utcán találkoztam 5 részeg emberrel. Mikor közelebb jöttek már láttam, hogy a vőlegényem az egyik, a másik négy pedig a barátja. Bemutatott nekik. Megkérdezte tőlük, hogy tetszem nekik, mire ők azt mondták, nem látnak belőlem eleget.

A vőlegénye letépkedte róla a ruhát, majd megerőszakolták.

-          Ott feküdtem, és vártam a halált. Fájdalmaim voltak. Nem tudtam megmozdulni sem. Aztán jött Carlisle.

Mielőtt megszólalhattam volna folytatta.

-          Mikor átváltoztam felkerestem a volt vőlegényem, és a barátait. A barátaival kezdem. Szépen sorban megöltem őket, vigyázva, hogy egy csepp vért se nyeljek le belőlük. Aztán a vőlegényem már teljesen ki volt, mikor találkoztunk. Eljátszadoztam vele. Sikoltozott, én pedig élveztem.

Megint meg akartam szólalni, de ő tovább mondta.

-          Egy nap az erdőben voltam. Egy medve állt egy ember fölött. Emmett volt az. A félelem és a fájdalom eltorzította az arcát. Fekete haja, és a gödröcskék az arcán pont olyanok voltak, mint a barátnőm kisbabája. Hazahoztam, és megkértem Carlislet változtassa át nekem.

Mire befejezte visszaült arcára a szomorkás mosoly.

-          Öhm. Sajnálom, én…nem tudok mit mondani. – hajtottam le a fejem – És még én nyavalygok itt. – dörmögtem

-          Nem kell semmit mondanod. Teljesen megértelek téged, és nem szeretném, ha tartanál tőlem, vagy nem kedvelnél. Én szeretlek.

-          Nem tartok tőled.

-          Hagyjuk…hugi. – vigyorgott most már

-          Rose vigyorog. Vannak még csodák. Barátok?

-          Örökké. – fogta meg kinyújtott kezem, aztán lementünk a többiekhez.

Én bocsánatot kértem az előbbi viselkedésemért. És megköszöntem Carlislenak, hogy nem hagyott ott.

-          Tudom, hogy nem azért mondtad, mert meg akartál sérteni. Nincs semmi baj. De tényleg ki kell találnunk valamit.

-          Én tudom a megoldást. – jött be trillázva Alice

Meg se várta, hogy bárki bármit mondjon, már folytatta is.

-          Azt mondjuk, hogy találkozott egy sráccal, akivel kint szeretne még maradni. Kikönyörögjük, hogy maradhasson, amíg szeretne. Meg gyakorolni szeretné az olaszt. És mikor már kicsit jobban bírja a dolgokat hazamegy, hogy lássák jól van, aztán visszajön. Vagyis gondolom.

-          Vissza fogok. – néztem magam elé

-          Ez nagyszerű ötlet Alice. Elkísérhetnénk majd, és akkor azt hiszik igaz, amit mondtunk. – mondta Carlisle

-          Csodás. – mosolyogtam rá mindenkire – Köszö…

-          Nem kell megköszönnöd. A családunk része vagy, és szeretünk! – ölelt át Rose

-          Akkor is köszönöm. – mondtam mire mindenki nevetett

-          Mindig a tiéd az utolsó szó, mi? – vigyorogtak

-          Még szép.