Miközben hazafelé futottunk csöndben voltunk. Próbáltam felvenni Edward tempóját, de nem bírtam, úgyhogy kicsit lassított. El voltam foglalva a gondolataimmal, meg gondolom Edward is. Sok ezer kérdés volt, amire választ akartam kapni. De nem tettem fel. Ha akar rá válaszolni, akkor azt már rég megtette volna. Mi hozta fel ezt benne? Mit csináltam? Miért mondta ezt el nekem? Mi lesz most? Edward helyes, és aranyos, de hogyan kezdhetnék vele bármit is, ha idegesít, hogy tudja mit gondolok? Ráadásul a régi sérelmeit én nem tudom elfelejtetni. Kerülni fog ezután, vagy ugyan olyan lesz, mint eddig? Utál? Szeret? Mit csináljak? Legszívesebben ordítottam volna egyet, és világgá futottam volna. Idegességemben gyorsabban futottam. Csak így tudtam levezetni minden feszültségemet. Mire megérkeztünk elviselhetőbb volt az egész. Mikor bementünk Alice arcán szomorúságot Jasperén pedig aggódást láttam. Amint beléptem a házba megkönnyebbültem.

-          Inkább kimegyek. – fordultam vissza

Mielőtt elmentünk kirakni a hirdetéseket bevittük az istállóba a lovakat. Bementem és köszöntöttem mindegyiket. Diablo, Freedom, Gesztenye, Csoda, Ámor, Vulkán, Vihar, Napsugár, Hercegnő, Pegazus, Álom, Csege, Zsombor, Rigó, Sharazan, Rashid, Garibaldi, Báró, Vezér, Szellő, Csillag, Lótusz, Aida, Ezüst. Mind a 25-öt megsimogattam.  19 ló és 6 póni. Páran végig szaglásztak, hogy nincs-e nálam valami finomság.

-          Sajnálom, nem hoztam. De várjatok csak. Azt hiszem láttam a takarmányosban. – pár perc múlva répa darabokkal tértem vissza. – Itt is vagyok. – mindegyik kapott egyet

Oda álltam az ablakhoz. Felnéztem az égre. A felhők eltakarták a Holdat. Régebben sokat aludtunk a barátnőimmel az istállóban. Milyen jó dolog volt. Úgy szerettük. Mielőtt lefeküdtünk mindig kimentünk, megnéztük a csillagokat, a Holdat, és csak utána aludtunk el. A Hold. És most nem látszik. Hallottam, hogy valaki mögém lép.

-          Használd a képességed. – mondta Edward

-          Jaj, de hülye vagyok. – már láttam is a Holdat.

Sokáig csak néztem, el is felejtkeztem Edwardról.

-          Figyelj… - állt mellém Edward – Sajnálom. Azért jött fel, mert megpróbáltad a gondolataidat elrejteni előlem. És eddig ez csak neki sikerült egy életen át. Csak annyit csináltál, hogy ezt megpróbáltad. Semmi mást. Ezért mondtam el neked a történetet, és mert a családomba tartozol. Nem tudom mi lesz. Én sem tudom. Ezt egy valaki tudja, de nem árulja el. Most, hogy te megpróbáltad elrejteni a gondolataidat ő is megpróbálkozott vele. És neki is sikerült. A többiek nem tudják. Eltudom képzelni milyen rossz lehet nektek, hogy a fejetekben turkálnak, de nem tudok mit csinálni ez ellen. Ez…ne akadályozzon meg semmiben. Én tudom, hogy nem tudod elfelejtetni velem a történteket, de beszélem apámmal és azt mondta, hogy nem maradhatok miatta örökké egyedül. Ő sem szeretné. Nem foglak elkerülni. Amúgy sem tudnálak. Nem utállak. És egy dolog van amit tudsz tenni. Élj, és szeress!

-          Köszönöm, hogy válaszoltál. Én nem tudom. Edward én nem ismerlek.

-          Türelmes vagyok. – válaszolta

-          Engedd, hogy megismerhesselek.

-          Azon vagyok. Segítsek reggel? – kérdezte témát váltva

-          Miben?

-          Kitakarítani az istállót, és kivinni a lovakat. Aztán bemehetnénk a városba három kocsival, és aki szeretne tesztlovaglásra jönni az jöhetne velünk.

-          Edward, hogy leszek képes kibírni emberek mellett?

-          Öhm. Erre nem gondoltunk. Kimegyek mással. A levegőn, lovak közelében sokkal könnyebb elviselni. Ki fogod bírni. Olyan ügyes voltál tegnap is. Azt hittem megölöd a lovat, amin ültél, de te csak megülted. – elmosolyodott én meg elnevettem magam

-          Vicces. – nevettem továbbra is – Nézd, hajnalodik. Gyere, menjünk vissza.

Két óra hosszát beszélgettünk. Majd mikor már nem tudtunk miről Edwardék elindultak.

-          Két ember kéne aki bejön velem a városba összeszedni a lovagolni vágyó embereket.

-          Én bemegyek veled. – Alice volt az első jelentkező

-          Én is megyek. – Rosalie volt a másik, kicsit meglepődtem – Fiúk már lesznek bőven – kacsintott Rose Alicere

-          Fogadjunk, hogy több lány lesz, mint fiú?

-          Edward te kis egoista. – cukkoltam

-          Oké fogadjunk. – tartotta  a kezét Rose és Alice

-          Mi is akarunk. – szólt közbe Emmett és Jasper

-          Lányokra. – Jasper

-          Edwardra. – Emmett, majd le is pacsiztak

-          Lányok. – meglepődtem, hogy Esme is benne van

-          Edward. – Carlisle

-          Edward. – mondtam végül én is

-          Na szép. Lányok összetartanak mi? – vágta be a műdurcát Alice, majd megölelt, és már ott sem voltak

Amíg ők elmentek, addig megtudtam, hogy ha egy nap hatszor nem fogadnak valamiben, akkor egyszer sem. Úgy volt Edward segít kispofozni a lovak állásait, de mivel elment kimentem egyedül és megcsináltam. Mikor kész lettem elmerengtem rajta, hogy régen egy boxot jó sok ideig takarítottam. Most kész lettem minddel annyi idő alatt, mint régen eggyel. Aztán miután megetettem a lovakat, kivittem őket a karámba. 10 óráig a karám kerítésén ültem, és néztem a lovaimat. Régen ez csak egy merész álomnak bizonyult, és most itt van. Jaj istenem, anyuék mit csinálhatnak? Kerestetnek vajon? Meg van! Megindultam befelé, hogy beszéljek Carlislelal, de kocsik hangját hallottam meg. Megjöttek Edwardék. A három kocsiból Edwardék nélkül kiszállt 23 gyerek.

-          Forksba az emberek nem hallanak a rendőrökről? – érdeklődtem, majd a vér illata megcsapta az orrom

Edward, Alice és Rosalie amilyen gyorsan tudtak, - az emberek közelében - mellettem voltak, és úgy csináltak mintha átöleltek volna.

-          Nyugalom. – suttogtam Edward, hogy csak mi hallhattuk

-          Kösz. – szűrtem a fogaimon keresztül

-          Vegyél levegőt, de úgy hogy a mi illatunk érezd, aztán üdvözöld őket. – utasított Rosalie

Úgy is tettem.  Alice felé fordultam levegőt vettem, így csak egy kicsit éreztem a gyerekek illatát, de égette a torkom, és méreg gyűlt a számba. Utálom ezt az érzést.

-          Sziasztok! Üdv itt. Nézzetek körül, mindjárt jövök. – mondtam elég fájdalmasan, de még így is láttam a megrökönyödött képeket

A hangom úgymond elvarázsolta őket. Alice kint maradt velük, Edward és Rosalie pedig bekísért a házba.

-          Nem fog menni. Ártatlan emberek, ráadásul gyerekek, nem tehetem ki ekkora veszélynek őket.

-          Volt valami, amire gondoltál mielőtt megjöttem. Az a kép legyen előtted. Sikerülni fog. Bízunk benned, és támogatunk.

-          Így van. Kimegyünk mindannyian. Ketten melléd állunk. Levegőt úgy vegyél, ahogy az előbb. És minden rendben lesz. Aztán egy idő után immunissá válsz majd rájuk.

-          Megpróbálom. Ne engedjétek, hogy bármelyiküknek baja essen miattam. –szinte könyörögtem

-          Amúgy hány fiú, és hány lány van? – kotnyeleskedett Jasper

-          17 lány és 6 fiú. – mondta büszkén Edward, majd kijött velem

Mikor kimentünk egy kisgyerek állt fel a földről.

-          Jaj, ne már megint. – sóhajtott a kislány, majd láttam, hogy Alice odasiet hozzá, és Edward elém állt

-          Menjünk vissza. – taszigált Ed

-          Mi történt? – erősebben éreztem a vér szagát

-          Beverte a térdét a kőbe. Vérzik. Menjünk vissza. – Edward próbált túl kiabálni

Morogtam, vicsorítottam és próbáltam Edwardot ellökni az útból. Felé kaptam, ő pedig éppen eltudott hajolni, de így utat engedett a vérző lány felé.