Kővé dermedtem. Nem vettem levegőt, de eltoltam magam anyutól.

-          Szia anyu. – mondtam

-          Hát veled mi történt? – kérdezte anyu meglepődve

-          Velem semmi?

-          Teljesen megváltoztál. Fázol? – kérdezte

-          Elég jók a fodrászok olaszba. – mondta Edward olaszul én meg lefordítottam

-          És a hangoddal mi van? – érdeklődött

Mindannyian meglepődtünk, hogy nem háborodott fel, nem fél.

-          Változik az ember. – próbáltam mosolyogni és hátrább álltam

Furcsán nézett rám.

-          Hol vannak a cuccaid.

-          Beszélnünk kell. Én találtam barátokat és barátot is. Tudod, hogy régóta szeretném gyakorolni az olaszt. Kint szeretnék maradni Olaszországban. Ott szeretnék élni.

-          Tessék? – szóhoz is alig jutott – Nem. Nem.

-          Anyu, már eldöntöttem.

-          De nem engedem meg. Gyere be ezt meg kell beszélnünk.

-          Nem megyek be… üljünk le kint.

-          Ez csak ránk tartozik. – mondta

-          Nem. Ők vigyáznak majd rám. Náluk leszek. nem lesz semmi baj. Engedj el. – sziszegtem, mikor hozzámért

A húgom rohant ki a házból.

-          Niki! – visította

-          Állj meg. – kiabáltam rá

Még egyet léptem hátra, de beleütköztem Jasper-be. Egyből megnyugodtam. Húgom megállt és legörbült a szája. Anyu odament hozzá és felvette, de továbbra is csak sírt.

-          Ne sírj. – mondta anyu és megvetően nézett rám

-          De édes. – termett ott Rosalie – Megfoghatom?

-          Tessék. – lepődött meg anyu a gesztuson

-          Anyu, kérlek, engedj el. El szeretnék menni.

-          Miért kéne nekem kiadni téged a kezemből?

-          Mert elmúltam 18. – vágtam a fejéhez olyan indulattal, amennyivel csak tudtam

Belülről viszont, akkor törtem össze. Darabokra. De nem tehettem mást. Tudtam, hogy nem fog elengedni, ha nem teszem meg.

-          Mert elmúltam 18. Én döntöm el, hogy mit csinálok, és NINCS beleszólásod.

Mikor megláttam édesanyám képét elkapott a sírógörcs. Ha sírni tudtam volna, most a földön kuporogva zokogtam volna.

-          Ezt nem hittem volna. – mondta elképedve

Carlisle mellém állt és átölelt.

-          Tud anyukád angolul? – kérdezte olaszul

-          Igen. – válaszoltam

-          Nézze, a lánya nem saját maga miatt csinálja ezt az egészet, hanem a családja miatt. Nem szeretné önt bántani, ezért inkább magát bántja.

-          Mi az, hogy nem akar bántani? Akkor most mit csinál? – ordibált anyu

-          Nézze nagyon szívesen elmondanánk az egész sztorit, de nem lehet.

-          Mik maguk, bűnözők? Adják vissza a lányomat. Kérem vissza. – kiabált hisztérikusan

-          Ez szerintem nem marad titokban. – fordult Carlisle a családja felé

-          Tessék? – kérdeztünk vissza

-          El kell mondanunk.

-          De a Volturi. – tiltakoztam

-          Nem fogják megtudni. Gőzük sem lesz róla, hogy itt Magyarországon van valaki, aki tud erről.

Sok ideig hallgattunk, majd Esme szólalt meg.

-          Rendben. Mondjuk el. – és mintha mindenki erre várt volna, beleegyezett

-          Anya, menjünk hátra az asztalhoz, jó? Megbeszéljük az egészet. – mondtam, kedvesen

-          Az jó lenne. – válaszolta elfúlt hangon, majd elindult

A ház háta mögött leült mindenki én viszont megálltam jó 20 méterre anyutól. Furcsán rám nézett majd a történetet elkezdő Carlislera kezdett figyelni. Mire a közepére értünk anyának rémültetet tükrözött az arca, de mikor vége volt hitetlenkedő arcot vágott, és azt mondta, nem hiszi el.

-          Hagyjanak már az ilyen mesékkel. – mondta már-már nevetve – Gyorsaság? Erő? Vámpírok? Gondolatolvasás? Jövőbe látás? Badarság.

-          Mit akarnak tőlem ezek az idegenek. Hazudnak nekem itt össze-vissza, hogy a lányomat elvehessék tőlem. – mondta Edward és elgondolkozó fejet vágott – Ismerős asszonyom?

-          Mi a..? – állt meg anyu a mondat felén – Igaz ugye? – kérdezte és lenézett a földre

-          Igen. – bólintottam – Érted már? Nem azért csinálom, hogy téged megbántsalak, hanem, hogy ne essen bajotok. Fogok jönni sokszor, rendben? És Lexinek adj egy puszi helyettem, de nekem nem megy.

-          Rendben. De felhívsz majd?

-          Persze. – mosolyogtam

-          És maguk is jöhetnek majd. Hallottam egy lovardában dolgoznak.

-          Igen. A lányom is szereti a lovakat. Biztos hiányoznak neki.

-          A lányának van egy lovardája. – mosolygott Jasper

-          Hogy mondod? – kérdezte anyu tátott szájjal

-          Csináltunk neki. Ugyan ne aggódjon nem telt el két teljes óra mire végeztünk. – vigyorgott Emmett

-          Anyu maradnék még, de lángokban áll a torkom. – húztam a szám, és nyeltem egy nagyot

-          Oké, oké. Hívj fel tényleg. Majd én is hívlak.

-          Rendben.

Elköszöntünk tisztes távolságból, majd elindultunk vissza. Út közben azon gondolkoztam vajon mikor látom őket újra.

-          Megint vihar lesz. – vigyorgott Alice boldogan

-          Mi a jó abba? A válasz egyértelmű: semmi. – beszéltem meg magammal a dolgot

-          Dehogyis nem. Játszhatunk. – tudósított Emmett­­­­­­­­­­­­

-          Oh. Erről nem tudtam. – mondtam meglepődve – Máskor nem lehet?

-          Hát tudod, elég nagy zajjal jár. – tájékoztatott Carlisle – És az emberek meghallanák, de így mennydörgésnek hiszik.

-          Értem. És mit játszotok?

-          Először is játszunk. Másodszor pedig baseball.

-          Én olyat soha nem játszottam.

-          Akkor az első kört figyeled. – mondta Esme

-          Nagyon édes húgod van. – merengett Rosalie

-          Én is imádom. – mondta Emmett

Edward jelentőség teljesen Carlislera nézett, majd mind ketten szomorúan fordultak el. Azt sejtettem, hogy Rosalieval kapcsolatos, és a babaimádatával. Hazafelé már mindenki csak a saját gondolataiba volt mélyedve, persze ez alól Edward kivétel volt. Jasper a lehető legfájdalmasabb arcot vágta. Rose és Emmett szotorsan egymás mellett futottak, míg Alice mindenkitől eltávolodva gondolkozott, aztán egyszer csak a semmibe bámult, majd rémült tekintetét láthattuk meg.