-          Óhóó! – nevetett Calisle, majd mindenki elvonult szépen csak Edward maradt ott

-          Na. Te abból az időből származol, nem lovagoltál soha? – kérdeztem furcsálva

-          Akárhányszor felültem leestem. – nevetett kínosan – de ez most már nem jelenthet bajt.

-          Jaja. –míg beszéltünk felszerszámoztam a lovat, amelyet kiválasztott. Egy nyári fekete ló volt, Gesztenyének hívták.

Edward felugrott a lóra, de nagy lendületet vett, és a másik oldalon a földön landolt. Káromkodott egy sort, én meg jól kinevettem, aztán megint lendületet vett. Megint nagy volt, és megint leesett.

-          Szerintem próbáljuk meg a hagyományos módszert. Rakd bele a kengyelbe a bal lábad, és a jobbal pedig lendítsd fel magad. De ha gondolod felteszlek rá. – nevettem még mindig rajta

Kaptam egy lesajnáló pillantást, aztán megint felugrott. Fent is maradt. Megtapsoltam, aztán ráraktam a futószárat és bevezettem a körbe. Amíg léptetett addig gyorsan elhadartam neki az elméleti részt, úgy is megjegyzi. Mármint színek, fajták, jegyek, nemek, járásmódok, ló testrészei, felszerelések, szerszámok.

-          Ez olyan lassú… - nyafogott

Gesztenye felé suhintottam az ostorral, ő pedig ügetni kezdett. Edward először egy kicsit pattogott, aztán végülis összeszedte magát.

-          Ez tanügetés. Könnyűügetésnél fel emelkedünk a nyeregben. Kipróbálod, egy vámpír tuti felbír állni…? – kérdeztem

-          Igen. – válaszolta

-          Majd szólok, hogy mikor kell felemelkedned.

-          Nem fontos. – a fejére mutatott majd az enyémre, én pedig vágtam egy grimaszt – De ha szeretnéd mondani, akkor mondjad. – nevetett

-          Fel…fel…fel…fel…fel…fel…fel…fel…fel…fel…fel… és végig így – fél óráig hagytam hogy ügessen

-          Nem fárad el a vámpír egy kicsit sem?

-          Hát látod. De viszont unatkozni tud.

-          Annyit nyafogsz…na akkor ennyi elég mára. – szivattam

-          Hát ezt nem hiszem el. – morgott – Vágtázni akarok.

-          Rosszabb vagy mint a Rosalie.

-          Hallottam. – jelent meg Rose az ajtóban

-          Hopsz. – vigyorgott Edward

-          Hopsz lesz mindjárt neked is. – vágtába ugrattam Gesztenyét, és láttam hogy Ed elég rosszul fest rajta – Könnyíts neki, állj fel! Úgy. Csodás. Na ennyi. – megállítottam – És most ha nem haragszol dolgom van. Honnan fogják tudni, hogy van itt lovarda, ha nem hirdetem? Csutakold le Gesztenyét, de előtte szerszámozd le.

-          Várj. Te segíts nekem, én segítek neked, aztán elmegyünk valahová.

Hirtelen megálltam a mozdulatban, hogy majdnem előreestem. A felettem lévő ablakból kiugrott Emmett.

-          Na még ilyet, egyensúly problémákkal küszködő vámpír. – röhögött rajtam de nem nagyon izgatott

Azzal voltam elfoglalva, hogy Edward előle elrejtsem a gondolataimat. Nem akartam, hogy bármit tudjon arról mit gondolok róla. Hümmögött egyet. Szóval nem sikerült.

-          A fenébe. – morogtam, aztán tartottam magam az alkunkhoz és segítettem neki

-          Erre még senki sem gondolt. – szólalt meg miközben már a plakátokat ragasztgattuk fel éjszaka, hogy senki ember ne járkáljon a közelembe

-          Mire? – néztem rá értetlenül

-          Hogy elrejtse a gondolatait előlem. – merengett tovább

Plakátot raktunk Forks-ba, Seattle-be, és Port Angeles-be.

-          Nyilván lehetetlen. – átkoztam magam, hogy megpróbáltam

-          Um…nem hinném.

-          Miért? – érdeklődtem

-          Csak egy kis foszlányt tudtam kivenni belőle. Zavart voltál és nem tudtad miért.

-          Oh. Mindegy, többet nem próbálkozom ezzel.

-          Köszönöm. Van egy érdekes történet. Pár évvel ezelőtt egy lány költözött Forksba. Nem tudtam olvasni a gondolataiban. Pedig ember volt. Végig, amíg meg nem halt. – fájdalom suhant át az arcán – A barátnőm volt. Szerettem és ő is engem. De én vámpír voltam ő pedig ember.

-          Megölted? – néztem rá

-          Nem. Hogy képzelhetsz ilyet rólam. – nagyon hamar mérges lett és nem mondott többet az éjszaka alatt.

-          Edward. – próbáltam gondolatban beszélni hozzá – Hülyén érzem magam. Sajnálom. Nem akartam, hogy szomorú legyél.

-          Ne haragudj. Hülye voltam. Csak tudod, gyűlölöm mindegyik percet amelyiket nélküle kell élnem. Miattam halt meg. És ezt soha nem felejtem el.

-          Elmeséled? – kérdeztem felénken

-          És most itt vagy te. Aki iránt tudok úgy érezni mint iránta. Legalábbis úgy érzem. – ő csak mondta én meg lefagytam – Ó, sajnálom, ez kicsúszott. – zavarba jött látszott az arckifejezésén

-          Elmeséled? – tettem fel újból a kérdést mintha nem mondott volna semmit

-          Köszönöm.  Szóval a lánnyal régóta együtt voltunk. Átjött hozzánk, mint mindig. Kimentünk baseballozni a családommal, de megjelent három vámpír, és nem olyanok voltak mint mi. Az egyik egy nyomkövető volt. Megpróbáltuk összezavarni az érzékeit, a lányt pedig elvittük Forksból. De megtalálta, és becsapta. Az anyukájával fenyegette, és a lány önzetlen volt. Elment, hogy az anyja épségben maradjon. Ő pedig… - becsukta a szemét – A három vámpírt megöltem. Bosszúból. Elvették tőlem akit szerettem, és mi már sosem találkozunk.

-          Sajnálom. – odamentem hozzá és félénken átöleltem

-          Nem tudod ez mennyire jól esik.

-          Csak annyira, mint nekem. – válaszoltam gondolatban – Gyere, menjünk.