Carlilse és Jasper segítségével nagy nehezen sikerült neki. Szeméből gyűlölet, majd düh áradt, végül pedig bocsánatkérő tekintettel nézett rám.

-          Nézd, tisztázzuk a szabályokat. – mondta körültekintően Carlisle.

-          Vegetáriánusok vagyunk. Emberi vért nem fogyasztunk. Nem teheted meg, különben lelepleződsz, és megölnek. Csak állati vért iszunk. Annyira nem oltja a szomjunkat, de pont elég ahhoz, hogy csillapítsuk.

-          Nem támadhatsz rá egyikünkre sem. Semmit nem érsz el vele. Emmett majdnem megfulladt, és ha bármelyikünknek baja esik, meg fognak ölni a többiek, bosszút fognak állni a társukért, szóval kérlek próbáld kordában tartani az érzelmeidet. – ezek után nagyon elszégyelltem magam

-          Ne érezd magad kellemetlenül. Mindegyikünknek nehéz az első pár évben. – mosolygott bíztatóan Jasper

-          Honnan tudod, hogy érzem magam? – kíváncsiskodtam

-          Vannak olyan vámpírok, akiknek különleges tehetség adatott. Nekem ez jutott. Képes vagyok felizgatni vagy lenyugtatni embereket, és megérzem, kinek milyen kedve van. Alice látja a jövőt. Edward gondolatolvasó.

-          Erről beszélt Volterrában az a vámpír? Nem tudom hogy hívják.

-          Aro. Igen, azt mondta lát benned valami tehetséget. Nem érzel semmi különöset?

-          Hát, nem igazán. – körbe néztem.

Le a földre, a fákra, fel az égre, melyen pont akkor sütött ki a nap. A bőrön ragyogni kezdett.

-          Hú. Ez…

-          Gyönyörű ugye?

-          Az. – vissza néztem a napra.

Amint ránéztem eltűnt, és felhők gyülekeztek az égen.

-          Mi ez? – értetlenkedtem

-          Nézz vissza az égre! – utasított Emmett, és én úgy tettem. A nap újra előjött.

-          Gondolj a szélre. – rá gondoltam, és szél lett

-          Van képességem? – vigyorogtam

-          Nagyon úgy néz ki. Csak azt nem értem, hogy vagy képes nem egyből vadászni.

-          Uhm, hát valami jön át az emberi létemből? – kérdeztem

-          Igen. Általában a képességeket ez befolyásolja. – kaptam meg a választ

-          Hát elég nagy volt az akaraterőm. Öntörvényű voltam.

-          Így érthető. Na menjünk. – futottak el én meg utánuk.

Már nem ellenkeztem. Nem akartam meghalni. Már hazafelé futottunk mikor megkérdeztem, hogy hány évig élünk.

-          Nem változunk, és halhatatlanok vagyunk. De a fajtársaink meg tudnak ölni.

-          Ez csúcs. Jézusom. A családom. Mi lesz velük? Azt hiszik majd, hogy eltűntem és meghaltam.

-          Hát ha már megtudod állni, hogy ne ölj meg embereket vissza mehetsz hozzájuk, de az a második családodtól az elszakadást jelenti. Persze megértem.  – már vissza is értünk a házhoz, és szépen mentünk befelé.

Bent Edward zongorázott. A zongora mellett pedig Alice dúdolgatott. Esme hallgatta őket, Rose pedig bosszankodott valami miatt. Körbe néztem mindenki. Már teljesen máshogy láttam őket. Eddig semmit, és senkit nem láttam tisztán. A vámpírok biztos szépek, és én biztos kilógott a sorból. Edward felnevetett, majd felállt, és visszajött egy tükörrel. Felém tartotta én pedig bámultam magam. A vörös szemeimet leszámítva gyönyörűen néztem ki.

-          Miért vörös a szemem? – kérdeztem megdöbbenve

-          Pár hónap múlva olyan lesz, mint a miénk. Feltéve, ha nem iszol emberi vért. – válaszolta Rose

-          Szóval mit gondolsz? Még mindig az amit az előbb? – vigyorgott Edward

-          Nem mondhatsz senkinek semmit. – nevettem vissza

-          Nem szoktam. Így is rosszul érzem magam. Senkinek nem lehet magánügye miattam. Éppen ezért nem adom tovább.

-          Hát ez…rendes.

-          Mesélsz nekünk magadról? – kérdezte Esme

-          Persze. – mindenki leült így én is – Magyarországon születtem 1992-ben.

-          Még soha nem találkoztam magyarral. Pedig élek már pár éve. – nevetett fel Alice

-          Maradj csendben Alice. – pisszegett Emmett

-          A családom egy lótenyésztési vállalatnál dolgozik, úgyhogy gondolhatjátok, hogy még nem is jártam, de már lovagoltam. – mosolyogtam a régi emléken – Van egy húgom, aki most másfél éves. Őt is lovagoltatják anyáék. A 17. szülinapom most volt. Egy Olaszországi utazást kaptam. Egyedül mentem Volterrába. Egy szőke hajú lány felajánlotta, hogy megmutatja a várost, én pedig elfogadtam. – sok ideig csendben voltam – Hát innen nem emlékszem semmire. Nem tudom, hogy mi volt, de egyszer csak egy hideg, sötét helyen voltam, és mindenkitől áradt a félelem, és a kétségbeesés. Gondolom enni szerettek volna a vámpírok, de Carlisle megmentett, és ezért minden hálám az övé.

-          Ez semmiség. Gyűlölöm, ha erőszakoskodnak, és te voltál egyedül nyugodt. Nem tudom, hogy mást hogy sikerült volna mozgásra bírnom, de téged nem volt nehéz.

-          Meséltek ti is? – kérdeztem

-          Az apám vadász volt. És vadállatokra vadászott az erdőben, mert nagyon sok haláleset volt. Egy alkalommal meghalt, és az volt a végrendelete, hogy folytassam, amit ő nem tudott befejezni. Én biztos voltam benne, hogy ezek nem állatok, hanem valami egészen más élőlényeg, amik sokkal veszélyesebbek. De végrehajtottam apám végrendeletét. Üldözőbe vettek engem és a társaimat. Az egyik megharapott, nekem pedig még időben sikerült megmenekülnöm. Az erdőben találtam egy üreget. Betemettem magam, és vártam a halált. De az nem jött. És akkor rá jöttem mi vagyok. Az lettem, mint ők. Vámpír. De nem akartam szörnyeteg lenni, és megpróbáltam megölni magam. Nem voltam hajlandó enni, de nem sikerült sehogy sem megölnöm magam. Felötlött bennem, hogy nem muszáj embereket ölnöm. Másnak is van vére, nem csak az embereknek. Sikerült megcsinálnom. Soha nem öltem meg egy embert sem. Orvos lettem, mert segíteni szerettem volna minden emberen. Most is orvos vagyok. A vér szagára pedig már teljesen immunis vagyok. Régóta szerettem volna egy társat magam mellé. És az egyik kórházban, ahol régen dolgoztam volt egy anyuka, meg egy fiú. Szénanáthában haldokoltak.

-          Naaa, innen az én történetem. – szakította félbe Edward Carlislet

-          Jó, jó bocsánat. – kért elnézést, majd hallgatta Edwardot

-          majdnem meghaltam a szénanáthában, de Carlisle megmentett engem is, ahogy téged is, és a többieket. Anyám meghalt. Apám már rég halott volt. 1918-ban születtem. – nevetett az arcomon jól látható megdöbbenéstől, és abból ,amit nyílván a fejemből olvashatott. – Hát én csak ennyire emlékszem az emberi életemből.

-          Én leestem egy szikláról. A hullaházba szállítottak, de a szívem még vert. Carslisle – hihetetlen hálával, és szeretettel mondta ki a nevét – megmentett. Egy családba alakultam át. Edward és Carlisle végig mellettem volt. Aztán jött Rosalie.

-          Az enyém egy hosszú történet. Én később szeretném elmesélni. – szabadkozott Rose. – Remélem nem haragszol meg.

-          Dehogy is. – mosolyogtam rá barátságosan

-          Én egy túra alkalmával egy medvével találkoztam. Elég közelről. Le akarta szakítani a fejem. – viccelődött – aztán jött Rosalie és megmentett.

-          Én nem tudom, hogy változtam át... egyszer csak vámpír voltam és folyton Jaspert láttam. Vártam míg, egyszer csak jött. Aztán Carlisle családját láttam, és elkezdtük őket keresni. Megtaláltuk és csatlakoztunk hozzájuk.

-          Én mikor újszülött voltam harcoltam. Vámpírokat öltem, és nem tudtam a vegetáriánus életmódról. Aztán lett egy barátom, aki megmutatta, hogy lehet harc nélkül is élni, és elvitt onnan. Sokáig vele voltam, de úgy éreztem púp vagyok a hátán, így elindultam valamerre. Betértem egy kávézóba, és már ott volt Alice. Innentől tudod.

-          Van valami vágyad, amit nagyon szeretnél? – kérdezte Esme

Eszembe jutottak a lovak. Imádom őket. Eszembe jutottak régi álmaim. Egy lovarda, ahol a lovak az enyéim. Lovas oktatás, ahol én adhatom át tudásomat. De ezt hogy kérhetném? Ó a francba. EDWARD! El ne mert mondani.

-          Nincsen. – válaszoltam – kérdőn Edwardra néztek, én pedig figyelmeztettem még egyszer

-          Nincs semmi óhaja. – mondta végül. Köszönöm.

-          Oh. – lepődött meg Alice

-          A francba. Veled megint nem számoltam. – bosszankodott Edward – Gyere ki.

Mindenki értetlenül nézett egymásra.

-          Hát ez nagyszerű. A látnok meg a fejturkáló megint nélkülünk terveznek valamit. – dühöngött Emmett

Alice és Edward nem is jött vissza. Hallottuk mikor kimentek, majd a ruháik susogását, ahogy elfutottak. A háztól nem messze, elkezdték kidöntögetni a fákat. Hatalmas tisztás lett fél óra múlva. Eltelt még fél óra mire a fákból deszkalapok lettek. Felállították őket, kerítésnek, és elkerítettek négy nagy területet meg egy kör alakú kisebb részt. A maradék fából elkezdtek egy ház szerűséget építeni. Majd bent munkálkodtak tovább. Nem sok idő elteltével kijöttek, arcukon önelégült mosoly volt. Körbe néztek, majd bejöttek.

-          Mit csináltatok? – kérdezte ingerülten Carlisle

-          Majd elmeséljük. Most nem érünk rá. – felmentek és átöltöztek.

Mi csak álltunk tovább, és türelmetlenül vártuk, hogy mondjanak valamit, de ehelyett lementek a kocsikért, és elmentem itthonról.

-          Én ezt nem hiszem el. Ez az én házam, és az én tudtom nélkül húsz négyzetkilométeren kidöntötték a fákat. Jó bevallom, egész jól néz ki az a házikó, meg amit csináltak. Kreatív is, de azért beavathatott volna. – morgolódott Carlisle, mire a többiek is felbőszültek.

Dühöngve vártuk, hogy hazaérjenek. Amikor hazaértek Carlisle-val szerettek volna beszélni. Emmett, Rosalie és Jasper kikérték maguknak, hogy joguk van tudni, mi történik a ház körül, de Carlisle nem engedte. Jó messzire elmentek, hogy nem halljuk mit beszélnek, aztán amikor visszajöttek Alice a kezében egy új ruhát tartott.

-          Nicole, vedd ezt fel. – adta a kezembe, majd feljött velem.

-          Szép ez a ruha. – dicsértem meg mikor már rajtam volt

-          Gondoskodom róla, hogy senkin ne legyen egy ruha kétszer. és több mint a fele az én tervezésem. – harangozta Alice, majd egy csilingelő nevetést hallatott

-          Hát minden elismerésem. – nevettem vele

Lent Carlisle várt rám, és mondta, hogy menjek el vele. A kocsiban ülve megkérdeztem hova megyünk.

-          Veszünk neked is autót.

-          Ó, ugyan, nem kell rám pénzt költenetek.

-          A lányomnak tekintelek, és ebben a házban senki semmiből nem szenved hiányt. Láttad azt a sok kocsit? Edward az Aston Martin és a Volvo. Rosalie-é  a Ferrari, Alice-é a porsche, enyém meg Esme-é ez a Mercedes, Emmetté a dzsip

-          Az igen. És nekem mi jut? Ezek olyan szuper kocsik, hogy überelni sem lehet. Formula 1-es autót kapok? – nevettem

-          Hát olyan kapsz amilyet te szeretnél, de nem lehet semmi kis gagyi autó, mert azt nem veszem meg neked. – mosolygott rám

-          Értettem. A BMW-t és az Audit szeretem.

-          BMW cabrio?

-          Az szép.

-          Akkor azt kapsz.

Utaztunk még egy picit, aztán megvette az autót. Kézpénzből kifizette, és odaadta nekem a kulcsokat.

-          Mondd, hogy tudsz vezetni. – jutott eszébe

-          Tudok. – elővettem a táskámból a forgalmimat.

-          Hál’ Istennek. Na induljunk. – beült a Mercibe, és meg a BMW-be és elindultunk haza.

Ő ment elől, én mögötte. A reflexeim olyan jók voltak, hogy az utat sem kellett néznem, pedig nem 50-nel mentünk. Elmentünk egy másik BMW üzlet előtt. Meglepődtem, hogy nem ide mentünk be, pedig sokkal közelebb volt. Amikor ráfordultunk az erdőbe vezető autóútra, nyerítést hallottam. Carlisle a visszapillantó tükörbe nézett, és megnézte hallottam-e. Szerintem könnyen le lehetett olvasni az arcomról, hogy hallottam. Nagyon megdöbbentem. Mit keres egy ló az erdő közepén. Ahogy közeledtünk egyre hangosabban lehetett hallani. De ez nem egy ló volt. Sokkal több volt. Mikor odaértünk a házhoz, az elkerített részekről kiderült, hogy legelőnek szolgált. Csikók, kancák, és csődörök ügettek fel s alá az ismeretlen helyen. Ez valami rossz vicc. Kiszálltam. A házból kijöttek a többiek. Hatalmas vigyor az arcukon.

-          Köszöntünk a Cullen családban. – kiabálta mindenki

-          Kinek van olya képessége, amivel hallucinációkat lehet irányítani? – kérdeztem nagy komolyan

-          Senkinek. Ez igaz.

-          Ez valami rossz vicc. – néztem szét

-          Nem is örülsz? – biggyesztette le az ajkát Edward

-          Az egész a te ötleted volt. – néztem rá – De örülök. Köszönöm.

-          Mit kapok érte? – nevetett

-          Mit akarsz? – kérdeztem

-          Megoldható legyen, hogy én legyek az első jelentkező az oktatásodra?

-          Persze.

-          Csak vigyázz Edward, nehogy kiszívd valamelyik vérét. – röhögött Emmett

-          De vicces voltál. Nézd már, még Nicole is meg tudja állni.

-          Sosem bántanék egyet sem. – ezt most itt eldöntöttem. – Mikor akarsz kezdeni?

-          Hát csak ha már láttam, hogy lovagolsz. Nehogy nekem megölj.

-          Az nehéz lenne.

-          Körbe vezetlek. – szólt Alice és kézen fogott – Az istálló. 25 ló van és 30 boksz. itt a szerszámos, és a következő ajtó pedig a takarmányosba vezet. megvettünk mindent. De nem etettük meg a lovakat, mert nem tudjuk hogy kell. – vallotta be – Kint két legelő, és egy karám van, plusz az oktatásnak való kör illetve téglalap alakú karám.

-          Csodás. Nagyon ügyesek vagytok. Na menjünk. Megmutatom Edwardnak a lovaglási tudományom.

-          Azt én is szeretném látni. És felkészítelek Rose nem nagyon csípi a lovakat.

-          Majd megszereti őket.