Másnap már nem fájt annyira a lábam. Nem tudom mit csinált Carlisle, de van egy olyan érzésem, hogy nem is szeretném megtudni. Hallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn. Kopogott.

-          Gyere. – szóltam ki

-          Szia. Hogy vagy? – kérdezte Esme

-          Hát jobban. – mosolyogtam

-          Van egy kis meglepetésünk. Nem megfogható, de reméljük, hogy örülsz majd neki.

-          Meglepetés? – érdeklődtem kíváncsian

-          Szeretnénk megköszönni, hogy megmentetted az életünket?

-          Hogy mi? – néztem nagyot

-          Tegnap, ha te nem vagy velünk, akkor meghalunk.

-          Ha nem lennék itt, nem kellett volna velük találkoznotok. És mivel miattam keveredtetek bele ebbe az egészbe, ez volt a minimum, amit tehettem. Afféle kárpótlás, és köszönetnyilvánítás. De mi a meglepetésem?

-          Meghívtuk a családodat egy hétre.

Hát megszólalni azt nem tudtam. Aztán kis fáziskéséssel felfogtam, hogy mi is a helyzet, és vigyorogni kezdtem.

-          Hű, köszönöm. – öleltem át boldogan – De nem szeretném, ha ilyen állapotban látnának. – utaltam a lábamra

-          Carlisle és Edward szerint holnapra már csak lüktetni fog, de rá bírsz majd állni, és jobb lesz, mint új korában. – bíztatott Esme

-          Biztos? – kételkedtem szavaiban

-          Biztos. – jelent meg Alice az ajtóban

-          Oké, most már nem kételkedek benne.

-          Én is erre gondoltam. Hogy érzed magad? – kérdezte ő is

-          Jobban, köszi.

A következő, aki bejött Rosalie volt. Ő is megkérdezte, hogy érzem magam, aztán nem sokkal később megjelent Jasper és Emmett is. Ők is megkérdezték, hogy vagyok. Nekik is azt mondtam, hogy jobban. Aztán előkerült Edward is.

-          Köszi, jobban vagyok. – mondta morcosan, mire ő nevetni kezdett

-          Felcsapsz gondolatolvasónak? – kérdezte

-          Hahaha. Csak mindenki ezt kérdezi, mintha a halál szélén álltam volna. – forgattam a szemeim

-          Nem…csak nem sok kellett hozzá, hogy egy lábon ugrálj létezésed legvégéig.

-          Hát az kellemetlen lett volna. Szerinted felállható, elég unalmas itt ülni, meg feküdni.

-          Eszedbe ne jusson ráállni. Sokkal nagyobb kárt csinálnál vele. – parancsolta

-          Bizony. – helyeselt Carlisle

-          Remélem tisztába vagyok vele, hogy most törtétek össze utolsó reményem szikráit. – tetettem a szomorút

-          Igen tudjuk. – kacsintott Edward

Valami ellenőrző vizsgálatot csináltak meg, aztán kimentek. Nem sokkal utána, kintről hallottam lépteket, aztán az ablakon kopogtak. Odanéztem és egy ismeretlen fiatal srác arcát láttam meg. De hogy a fenébe mászott fel a ház falán? Abban a pillanatban szinte ajtóstól rontott be a szobába az egész család.

-          Jól vagy? Minden rendben? – kérdezte tőlem Carlisle

Aztán bukóra nyitotta az ablakot, és a szag csak úgy áramlott be rajta. Te jó ég. Ez egy vérfarkas.

-          Mit akarsz? – kérdezte

-          Csak bocsánatot kérni. Tőle. – biccentett felém a fejével

-          Tessék? – kérdeztem zavartan

-          Bocsánat. A lábadért. – mondta – Megyek is nehogy túl mérgesek legyenek rám. Elég lesz Aarontól kapni. – ugrott le a földre

-          Hűű… - nem tudtam mást mondani

Mikor mindenki felocsúdott a meglepetéstől beosztották mellém Emmett-et bébiszitternek, aztán majd váltogatják egymást.

-          Hát ez nagyszerű. – duzzogtam

-          Miért? Szerintem tényleg az. Volt egy húgom még egész régen. – mosolygott – amikor aludt mindig én voltam mellette.

-          De én nem alszok. – grimaszoltam – Még az is jobb lenne, akkor hamarabb telne el minden.

-          Türelmetlen vámpír. Kihinné? Pedig az örökké a mi szlogenünk.

-          Látom azért te fejlődsz a korral. Tudsz beszélni…

-          Énekeljek neked altató dalt? – kérdezte nagy komolyan

-          Kérleek. – könyörögtem

-          Rendben. – kezdett volna bele

-          Ironikus voltam, ha nem tűnt volna fel. – állítottam le – Egyébként kérdezhetek valamit?

-          Kérdezni kérdezhetsz, csak nem biztos, hogy válaszolok. – kacsintott

-          Meddig élnek a vérfarkasok.

-          Hát igazából csak alakváltók. A vérfarkasok a teliholddal vannak köttetésben, ők meg bármikor rohangálnak egyik énükből a másikba. Addig élnek, amíg szeretnének.

-          Ezt hogy érted? – kérdeztem kíváncsian

-          Amikor megunták az életüket, és már tudják kontrollálni, hogy ne változzanak farkassá, akkor dönthetnek úgy, hogy soha többé nem lesznek farkasok és akkor elkezdenek megöregedni. Van aki amint le tud mondani róla, le is mond. De van olyan itt La Pushban is, aki még most is él 16 évesen, igazából pedig még mielőtt legutóbb innen elköltöztünk akkor volt 16, szóval most olyan 86 körül lehet.

-          Értem. Ő is köztük volt?

-          Nem. Nem megy már harcolni, azt nem szeretné, de rajta kívül mindenkinek volt bevésődése, és mivel neki még nem, így ő azt gondolja, hogy neki még élnie kell ahhoz, hogy megtalálja a párját.

-          Bevésődés? Az meg mi?

-          Hát sétálnak az utcán, egyszer csak meglát egy lányt/fiút, és ők egymásba szeretnek, és nincs számukra más, úgy érzik, hogy őket csak egymásnak teremtették, és életük végéig együtt lesznek. Mondjuk nekem ehhez semmi vésődés dolog nem kellett. – mosolygott

-          Egyébként ennek a srácnak a falkájával még egész jóba is voltunk. Segítettünk nekik egy harcban, meg volt, hogy Carlisle látta el némelyik sérüléseit.

-          Mostanában már nem ,,találkoztok” úgymond? – érdeklődtem

-          Nem.

-          Holnap mielőtt megjönnek a szüleim vadászni szeretnék. – váltottam témát

-          Rendben. Én nem rég voltam, úgyhogy most kihagyom, ha nem gond. – nézett rám bűnbűnóan

-          Nem baj. Ha valaki akar jönni, akkor jön, ha nem akkor elmegyek egyedül. Nem megyek messzire.

-          Rendben. Megkérdezem, hogy akar-e valaki menni.

-          Köszi. – mondtam, majd lement

Nem sokkal később bejött Edward.

-          Én elmennék veled, ha én is jó vagyok. Elég rég voltam. – ajánlotta fel

-          Nekem jó.

-          Remek, szerintem induljunk el, mert már így is este van, és úgy emlékszem tartozok neked egy pumával.

-          Jól emlékszel. – vigyorogtam – Tényleg nem baj, ha most felállok? – kérdeztem, mert délelőtt még azt mondta nem kéne

-          Szerintem már rendben van. Carlisle szerint is. – tette hozzá

-          Rendben.

-          De óvatosan. – segített fel

Hát fura érzés volt. De ugyan olyan stabilan álltam a lábamon, mint az előtt.

-          Oké, rendbe van. – válaszoltam Edward fel nem tett kérdésére

Lesétáltunk, aztán elköszöntünk. Megígértük, hogy nem megyünk annyira messze, aztán elindultunk.

Már belemélyültünk a vadászatba, amikor a fák közül két farkas lépett elő. Felálltunk. Edward arcán nem volt semmi jele az aggodalomnak. Így nagyjából én is nyugodtan meredtem rájuk. Visszafordultak, eltűntek a fák között, aztán újra visszajöttek…emberi alakban.